2010. december 31., péntek

Az elátkozott kastély III.

Játékos Karakterek:

Asuman, 3. szintű varázslónő, a messzi kelet szülötte, hazájának hagyományai szerint nőként a varázslók kasztjába lépett, hosszú távú célja, hogy elismerést és magas pozíciót vívjon ki magának népe körében.
Brindol, 3. szintű harcos nő, akinek szülei korán elhaláloztak, így a falujából elindulva céltalanul vándorol a nagyvilágban.
Gromwell, 3. szintű harcos
Sromm, 3. szintű elf barbár

Eljött a nagy nap, a karaván érkezésének napja. A banditák Gromwell és Sromm vezetésével elfoglalták helyüket. Ulpius nem tartott velük, még hajnalban elindult valahová, elutazásának okát nem osztotta meg barátaival. Sromm ismételten az út közepére ült, a többiek pedig a bozótban várták a karavánt.
Két utazó érkezett először. Közelebb érve látták, hogy két nő. Sromm megszólította őket, az egyik válaszolt neki, ám a másik eltűnt nagy hirtelen. Asuman volt az, aki, mikor észlelte a bozótosban megbúvó banditákat, varázslatba kezdett s láthatatlanságot varázsolt magára. A banditák előugrottak a bokrok közül, össze-vissza hadonásztak, hátha el tudják kapni a „boszorkányt”, eközben Gromwell lefogta Brindolt. Asuman eztán egy fa mögött jelent meg, s varázslatával megvakította az útitársát fogva tartó banditavezért. A banditák jó része erre megrettent, ám volt két-három bátrabb, aki rátámadt Sromm vezetésével. Az elfnek végül sikerült lefognia a varázslónőt. Miután átkutatták a táskáját és megtalálták benne Darion levelét, tisztázódtak a dolgok (A két nő ugyanis az eltűnt kalandozó régi barátja volt, még egymást sem ismerték, csak az úton találkoztak.).
Eztán megbeszélték, hogy Darion ügyét este egymás között megvitatják, majd Asuman és Brindol segítségével felkészültek a karaván fogadására. A távolban az egyik bandita tüzet gyújtott, Brindol levetette páncélját, s alsóruhában az út mellett várta a karavánt, hogy kirohanva a családjára támadókra felhívván a figyelmet elcsalja a karavánőröket. Eközben az út északi oldalán Sromm a Velman fivérekkel és Daherinnel elhelyezkedett a bozótban, míg a többiek Gromwell vezetésével az út déli oldalán rejtőztek el. A varázsnő egy fára is felmászott, hogy onnan dobhasson dobótűket az ellenség nyakába.
A terv remekbeszabottan sikerült, legalábbis úgy tűnt az első pillanatban. Brindol oly meggyőzően adta elő a menekülő leány szerepét, hogy a Karavánvezető maga és a teljes lovas kísérete néhány gyalogossal a segítségére sietett, azonban a lány végül a vezető lován találta magát, s már előre látta, mi lesz akkor, ha elérik a tüzet…
Ahogy eltűntek az erdőben a karavánvezető emberei, a banditák lecsaptak a négy szekérből álló karaván megmaradt őreire. Először az íjászokra támadtak, majd többen dárdával a kocsik mellett álló alabárdosokra dobtak. Az őrök gyorsan eszméltek, ellentámadásba kezdtek. Véres harc vette kezdetét, Gromwellék versenyt futottak az idővel. Az út déli oldalán a bozótosban kialakult harcban a banditák kerekedtek felül, míg az északin a Velman testvéreket egymás után vágták le az alabárdosok. Közben Sromm utasította Daherint, hogy fusson ki és kapjon le egy ládát a szekérről, ám nem sokkal ezután rájött, hogy inkább az egész szekeret el kéne kötni. Így mikor épp visszaért a bandita, ő kivágódott a bokrok közül és felugrott a szekérre. A sebesült íjászt könnyedén lefejelte, majd pedig a gyeplőbe kapva megfordította a szekeret és vágtára fogta a lovakat. Fordulás közben még sikerült legázolnia az éppen odaérő őröket. A távozó szekérre a csapat tagjai felugrottak, azonban nem számoltak a másik szekéren lévő számszeríjásszal, aki a ládával a szekérre visszamászó Daherint hátbalőtte. Vágtára fogták a lovakat, Gromwell átvette a gyeplőt, Sromm azonban leugrott s bevágódott az erdőbe. Visszafele rohant, hogy segítsen Brindolnak, aki eközben a nyeregből leküzdötte magát, ám a karavánvezető lováról leszállva utána eredt, nem kevés hátsó szándékkal. Brindol megkereste az elrejtett fegyverét és szembeszállt a karavánvezetővel, azonban alulmaradt. A férfi rávetette volna magát, amikor a nőnek sikerült kigáncsolnia, eztán visszafutott, s felpattanva az otthagyott lóra visszavágtatott az úthoz. Azonban a zsoldosok már a nyomában voltak…
Sromm a legelső szekérhez osont, majd a számszeríjászt hátulról átdöfte kardjával. A gyeplőt megfogva vágtára ösztökélte a lovakat. Amikor eltűnt mögötte a karaván befordult egy viszonylag rejtett útra. E befordulást látván szeme sarkából Brindol, arra fordította lovát s hamarosan csatlakozott Srommhoz. Szerencséjére a lovasok lemaradtak, s elvesztették nyomát. Miután eltüntették a nyomaikat, a Bozótos belsejében találkoztak a megbeszélt helyen. Sromm ügyes húzása meglepte még Gromwellt is. Örültek a hirtelen ölükbe hullt zsákmánynak. A készpénzt azonnal elosztották egymás között, a többi árut pedig elrejtették.
A banditalakba visszatérve minden elvesztett társuk emlékére ittak, majd Gromwell buzdító beszédet intézett az emberekhez, akiknek ez volt az első igazán komoly akciója, hiszen túlerőben lévő ellenfelet fosztottak ki. Nagy ünneplés vette kezdetét eztán, melyből félrehúzódván a kalandozók megbeszélték végre Darion ügyét. El is határozták, hogy másnap útra kelnek.
Így is tettek, a vezérséget ideiglenesen Madár kapta meg, akit a legmegbízhatóbbnak vélt Gromwell. Először Komortón körbeszaglásztak, Sromm kinn maradt, nehogy felismerjék jellegzetes ruhájáról, a többiek pedig csuklyát húztak fejükre. Megtudták, hogy a karaván, legalábbis a megmaradt része, csak pár napig marad. Ezután indultak csak a Suttogó erdőbe.
Mivel hallották, hogy a hajdani Windornok kastélyához vezető utat mind megleli, aki keresi, hisz odajutni könnyű, de visszatérni lehetetlen, ezért a kemény elhatározással szívükben egyszerűen csak elindultak az egyik ösvényen. Az út egyenesen vezetett a rengetegben, viszonylag könnyű is volt, ugyanakkor folyamatosan hangok kísértették őket. Miután a nap lement, fáklyafénynél folytatták az utat, lidércfények és hívogató női hangok próbálták leterelni az útról.
Ekkor értek ki a tisztásra. Egy dombot pillantottak meg, melynek tetején gyönyörű kastély állt, ablakaiból csak úgy áradt a fény. El is indultak felé, ám megtorpantak egy pillanatra, mikor a hold előbújt a felhők mögül s a fénye felfedte a kastély valódi állapotát: omladozó, növényekkel benőtt fal, az ablakok tátongó, sötét üregek… majd a hold eltűnt a felhők között.
Folytatták az útjukat, egészen a bejáratig, ahol hatalmas kétszárnyú ajtó állta útjukat, zárva volt. Jobb ötlet híján Gromwell bekopogtatott. Az ajtó kísérteties nyikorgással nyílt ki. Gyönyörű, előtérbe kerültek, mely igen tágas, s rendkívül szépen díszített volt. A plafonról hatalmas, aranyozott csillár lógott, rajta rengeteg apró gyertyával, a teremben kisebb asztalok, fogasok és szőnyegek voltak. Több ajtó is vezetett innen, szemből pedig, egy újabb kétszárnyú ajtó mögül, zene hallatszott ki. Erre indultak el, amikor közel értek, az ajtó nyikorogva kinyílt, s hihetetlenül szép látvány tárult a szemük elé. Szinte már angyali fényben fürdő bál volt ugyanis e hatalmas teremben, rengeteg párt láttak, kik gyönyörűbbnél gyönyörűbbek voltak. A távolban pedig egy a környezetétől elütő, fekete ruhás alak forgott egy gyönyörű, fehér menyasszonnyal. Az egész azonban oly annyira erős fényben úszott és oly annyira kivehetetlen volt, hogy Sromm úgy döntött, bemegy a terembe körülnézni.
Bár ne tette volna, ugyanis meglátta, hogy nem akármilyen bál ez. Gyönyörű ruhák tánca volt, nem embereké, mely azonnal véget ért, mikor az egyetlen ember, maga a vár ura, megpillantotta a betolakodókat. Őrült sebességgel, dühösen rohanni kezdett feléjük, szeme izzott a haragtól. A kalandozók hátrálni kezdtek, Sromm is visszatért közéjük, ám hátuk mögött az ajtó már zárva volt, s a megelevenedő bútorok gyűrűjében találták magukat pillanatok alatt. A bútorok megpróbálták elfogni őket, ők azonban küzdöttek, Gromwell egy fogast kettécsapott, mely szörnyű sikoly kíséretében hullott a földre.
– Elég volt! – fagyasztotta meg a mozdulatokat a várúr kiáltása, aki eztán a börtönbe készült vetetni a betolakodókat, hisz nem csak betolakodtak, de még egyik hű emberét is megölték. Gromwell ügyesen közbevetette, hogy ők meg tudják törni az átkot. A várúr hátat fordítva nekik, talán így leplezve szomorúságát, megkérdezte, hogy hogyan gondolják ezt. Gromwell előadott egy hihető történetet a boszorkány megöléséről és az összes utódjának kiirtásáról, no meg a foglyok elengedéséről. – Hazugság – dörögte a vár ura, s kezét a kopasz harcos torkára tette, s már-már készült megfojtani, amikor aztán mégis elengedte.
– Hozzátok el nekem a Kék Virágot, s szabadon engedem a barátotokat – mondta aztán nagy meglepetésükre. Mint megtudták, ő minden ideérkező lelkébe belelát, így rögtön tudta, hogy barátjukért, Darionért, jöttek. Megtudták még azt is, hogy a következő holdtöltéig sikerrel kell járniuk, különben barátjuk beáll a várúr szolgái közé.
Ezután távozni kényszerültek, nem kaptak segítséget a Kék Virággal kapcsolatban. Amikor kiléptek a kastélyból újra előbújt a hold, s egy üres, éjfekete rom nézte a távolodó kalandozókat.
Az út visszafele sokkal rémisztőbb volt. A suttogás kivehetővé vált teljesen: róluk beszéltek s a kastélyban történtekről, sőt hallották két különös hang dialógusát is arról, hogy a boszorkánynak minderről hírt kell vinni. De nem csak ez zavarta meg a nyugalmuk, az út is sokkal nehezebbé vált, a fák elmozdultak addigi helyükről, eleinte nehezítve a haladást, végül pedig bekerítve a kalandozókat. Ekkor óriási hollók csaptak le rájuk az égből. Vad küzdelem vette kezdetét, az egyikkel Gromwell kardja végzett, a másikkal Asuman fáklyája, a harmadik épp hogy csak el bírt szállni, de még mielőtt eltűnt volna az égen megfenyegette őket a boszorkány nevében.
Hosszú, viszontagságos út következett ezután, de reggelre kiértek a Naril partjára, a kőhídtól keletre. Komortóra mentek eztán, ahol Gromwell a Dorn paptól kért szállást ismét, többek között annak a száz aranynak a tudatában, melyet az előző nap ajándékozott az egyháznak. Sromm a templom kertjében éjszakázott ismételten, ide a falon mászott be, nehogy egy karavánőrrel összefusson az utcán. Asuman a fogadóba ment, Brondil pedig a kopasz harcossal tartott.

2010. december 24., péntek

A Láp banditái


Mivel a JK-k a banda vezérei lettek, így akarván-akaratlanul megismerkedtek az útonállókkal s egyben az egész kompánia történetével. Többek között ez a kisebb betekintés arra szolgál, hogy a játékosaim számára ne csak statisztikaként jelenjen meg a banda. Az eddigi két játékban két – még most is élő – banditával ismerkedhettek meg közelebbről, Madárral és Sigislaoval. Rajtuk kívül azonban még heten vannak. Először jöjjön mindenkiről egy rövid kis ismertető, majd pedig egy rövid összefoglaló a banda történetéről.


Axen: Társai a háta mögött Kampókéznek nevezik az ősz öreget, ugyanis bal keze helyén rozsdásodó kampó díszeleg. Ha kellően sokat iszik, rengeteget képes mesélni fiatalkoráról, a kalózéletről, melyet a Keskeny-tengeren töltött. Visszatérő meséje az Aranysziget legendája, melyet állítása szerint ő maga is látott, de egy vihar hirtelen lecsapott rájuk, így soha nem léphettek partra a szigeten.  Arról soha nem beszél, miért jött nyugatra s hagyta ott a régi életét.

Daherin: Harminc nyarat élhetett talán, ő maga sohasem beszél koráról. Szalmaszőke haját és kecskeszakállát nagy odafigyeléssel gondozza. Határozottan hiú jelenség. Miután elcsábította egy Dal Karnaki hatalmasság feleségét és három lányát, menekülnie kellett a városból. Néha eljár Komortóba is, hogy csapja a szelet egynémely hölgyeménynek, de nem érzi jól magát jelenlegi helyzetében, sokat panaszkodik, visszavágyik Dal Karnakba, de egy jó darabig még maradnia kell, hogy odahaza elfelejtsék az incidenst.

Madár: A szőke ifjú tekintete határozottan sunyi. Néha, bár ezt csak nagy mennyiségű alkohol hatására teszi, beszél gyermekkoráról, mely igencsak hányattatott volt. Dal Karnak sikátoraiban nőtt fel, tolvajként tevékenykedett.  Tanúja volt valaminek, aminek nem kellet volna, ezért távozni kényszerült.

Sigislao: E alacsony, középkorú férfi vadász volt Komortóban, mígnem gyávasága miatt felesége elzavarta otthonról. Gaston kapott az alkalmon, s beszervezte a bandába. Részegen minduntalan az aranylovagról beszél, aki belovagolt a Lápba, hogy megküzdjön a trollokkal. Azt mondja, hogy egy napon felkerekedik és megszerzi az eltűnt lovag páncélját és a trollok kincseit is, s visszatér Komortóba, ahol egy fiatal menyecskével új életet kezd, hadd irigykedjen a hálátlan neje.

Sybur: Fekete hajú, de deresedő halántékú, magas, izmos férfi, aki mértékkel fogyasztja csak az alkoholt. Gaston bizalmasa volt, legalábbis ezt mondják a többiek. Magáról sohasem beszél, ha kérdezik, kitérő válaszokat ad.

Ohmar: Kicsit kövérkés, barna hajú férfi. Nem veti meg az élet örömeit, s rendkívül kapzsi, egy kis aranyért még az anyját is eladná, sőt társai szerint el is adta. Ő maga ezt nem erősítette meg, igaz, nem is cáfolta, egyszerűen nem beszél a múltjáról.

Velman testvérek: Flin és Glen, a legkülönösebb emberek a bandában. A messzi Sóvárosból jöttek, ahol példátlan erőszaktevéseikkel és gyilkosságaikkal váltak hírhedté. Miután lelepleződtek menekülni kényszerültek, azóta vándorolnak megerőszakolt és felkoncolt női hullákat maguk mögött hagyva. Sehol sem töltenek túl sok időt, de terveikről nem beszélnek.

Vigyor: Szeleslaki suhanc, akit a mostohabátyja üldözött el apjuk halála után. Mogyoróbarna szemeiben bosszú lángja ég. A kompánia legjobb íjásza, rendkívül éles a szeme. Nevét onnan kapta, hogy mindig hátborzongatóan elvigyorodik, mikor célba talál.

A banda tevékenysége már jó két-három évvel ezelőtt megkezdődött, ám a lápba csak alig egy éve, egy gyilkosság után kényszerült az a néhány vadász, aki Gaston vezetésével néha rajtaütött békés kereskedőkön. Ezután költöztek a lápi romba, melyre maga Gaston akadt rá egy vadászat során. A vidék veszélyeivel hamar megismerkedtek, egy társukat elhurcolták a trollok, ezért naplemente után csak szükség esetén közlekednek a Láp ösvényein. Éjszakázni a rom kazamatájában szoktak, vagy a Bozótosban. Sokszor több csoportra oszlanak. Az évek során sokan csatlakoztak hozzájuk és persze fogyatkozott is a kompánia. Az igazi korszakváltás Gaston halálával kezdődött, ugyanis két kalandozó, Gromwell és Sromm lépett a rablóbanda élére. 

2010. december 11., szombat

Az elátkozott kastély II.

Sromm, 3. szintű elf barbár
Ulpius, 3. szintű tolvaj, Dal Karnak szülötte, aki a nyomornegyedben nőtt fel, korán a tolvajok sorába lépett, s igen ügyes besurranó hírében áll

Barátaim!
Reméltem, megvárhatom, míg ideértek, ám az istenek másként akarták. Tegnap éjjel eljött hozzám Meryelle, miatta jöttem ugyanis, hiszen nem halt meg. Érzem, jóvá tehetek mindent! Eljött hozzám, s magával hívott a Hétarcú fához. Egy Gaston nevű erdőkerülőt bíztam meg, hogy elvezessen oda. Remélem, megkapjátok a levelem.
Merun óvjon titeket!
Darion


A levélen nem sokat tanakodtak, elnapolták az ügyet, mert másnapra várták a karavánt. Ki is vonult a teljes kompánia, elhelyezkedtek az út mellett, míg Sromm leült az út közepére. Sokáig vártak, az idő lassan telt. Egyszer csak egy alak tűnt fel az úton. Ulpius volt az, a tolvaj, aki szintén kapott egy levelet barátjától, Dariontól. Ő azonnal felismerte a különös „ruhájáról” az elf barbárt, egyben régi cimboráját, s intett neki. Sromm majd Gromwell szintúgy üdvözölte, eztán az előbújó banditáknak is bemutatták.
Ulpius elmesélte, hogy a karaván két-három napot is késhet, hiszel lefordultak Szelesdomb felé, s csak később jönnek erre. (Hozzátenném, hogy a térkép el lett méretezve, így ami ott kb. 1 mérföld, az inkább 3-5 mérföld. Későbbiekben kijavítom.) Így hát visszamentek a banditalakba, hogy elüssék az időt, főként ivással.
Sromm hallotta, hogy az egyik bandita, bizonyos Sigislao, egy másfél hónappal azelőtti eseményt beszél el társainak. Egy „aranylovagról”, aki fényes páncéljában lovagolt a Lápba, hogy megküzdjön a förtelmes trollokkal. Azóta se hallott róla senki, ám Sigislao bizonygatta, hogy a páncélja s lovának páncélja is csupa arany volt. Később, beszélgetésnél Sromm kiderítette, Sigislao egészen pár héttel ezelőtt még Komortóban élt a feleségével, ám az, mivel gyávának tartotta a férfit, elüldözte. Részegen mind azt bizonygatta ő majd megkeresi az aranylovagot, s a páncéljának pénzéből gazdag lesz és hazamegy, de nem veszi vissza feleségét, hanem majd fiatal lánykáknak csapja a szelet…
Ulpiust nem hagyta nyugodni az egyik lezárt ajtó a folyosó végén, annak ellenére sem, hogy a banditák szerint csak értéktelen holmik vannak benn. („Akkor miért zárták be?”) Éjszaka kilopódzott, és mivel különös suttogást hallott belülről, visszament a többiekhez. Hajnalban azonban, míg a másnapos banditák ébredeztek, Srommal visszament az ajtóhoz, hallgatóztak, s mivel nem hallottak semmit, feltörték a zárszerkezetet.
Különös kis helyiség volt, benn feltekert régi szőnyegekkel, gabonás hordókkal és mindenféle kacattal s egy fényes, fehér amforával. Az amfora felkeltette Ulpius figyelmét, megpróbálta leszedni a fedőjét, de ekkor újra meghallotta a suttogást, s nem csak ő… Megfordultak, hogy eltűnjenek, ám egy különös lény állt össze árnyakból és füstből, mely rájuk vetette magát. Elég heves harc vette kezdetét, melyben Sromm igencsak legyengült, de végül sikerült elpusztítaniuk az amfora szellemét. A végzetes tárgy belsejében egy aranygolyót találtak, melyen különös vésetek voltak.
Egy kis pihenés s szerény reggeli után elindultak Komortóba, hogy érdeklődjenek Darion felől. Gromwell nem tartott velük, ő fontosabbnak érezte a banditák koordinálását. A városba érve a fogadót keresték fel, ahol egy jó sör mellett újra beszéltek a fogadóssal a Hétarcú fáról, aki az elöljáróhoz küldte őket, hiszen ő maga nem járt még a Narilon túl. Átbaktattak hát az elöljáróhoz, aki elmondta, hogy vezetőt a vadászok között találnak csak, ám valószínűleg mind oda van, leszámítva Wornikot, aki épp lábadozik. Az ifjú örült nekik, s mivel már egészen jó állapotban volt, annyira mindenképp, hogy 10 aranyért oda-vissza megjárja velük az erdőt, elvállalta a megbízást. Mesélt nekik a Hétarcú fáról is, mely igen ősi hely, s különböző szóbeszédek járják, egyesek szerint gonosz, mások szerint az utolsó szent az erdőben, de annyi bizonyos, hogy egy vén és mogorva druida lakja.
Dél körül indultak, átkeltek a Narilon átívelő ősi kőhídon, majd pedig bevetették magukat az erdőbe. Különös suttogó hangok kísértették őket, villanások, árnyak, fények jelentek meg egy-egy pillanatra s végig olyan érzésük volt, mintha követnék őket. Wornik útközben szóval tartotta őket, s rájuk szólt, ne hagyják megtéveszteni magukat, csak őt kövessék. Sokat nem haladhattak, mert az erdőben korán sötétedik, s még a köd is leszállt. Tábort vertek, egy központi tüzet állítottak és körben is tüzeket raktak, majd Sromm felverte a sátrát. Wornik vállalta az első őrséget, eztán jött Ulpius, akinek az őrsége alatt jöttek az erdőt járó orkok…
Először a tűzkört futották körbe, hogy hergeljék a kalandozókat, és rájuk ijesszenek, ám ők nem ijedtek meg. Egy nagyobb fának vetették hátukat, pajzsuk mögé térdeltek és onnan kezdtek el nyílzáport zúdítani a fenevadakra. Azok íjászai nyilakkal feleltek. Sromm vállába fúródott egy vessző, de sikerült lelőnie az egyik orkot. Azok eltaposták a tüzeket s egyre bennebb vonták a gyűrűt. Wornik és Sromm újra lőtt, igaz Wornik húrja elpattant, ám Sromm ismét talált, s mindeközben Ulpius két tőrt hajított el, az egyik azonnal átjárta egy bestia torkát. Ekkor rohamra indultak az orkok, Wornik lándzsáját kézbe kapva szembefutott az egyikkel és felnyársalta, Ulpius tőrt dobott, Sromm pedig kigáncsolt egy orkot felkeltében a pajzsával egy másikat pedig levágott. Ezután már csak őrült kaszabolás volt hátra, mely során egy elmenekülőt leszámítva minden orkot levágtak. Sromm megsérült, Wornikot pedig kapott egy kisebb sebet a hátára, de ezeket az elf barbár fertőtlenítette és bekötözte. Ulpius pedig összeszedte a tőreit. Az idő gyorsan eltelt, s amint kivilágosodott a lombok alatt elindultak tovább.
Hamarosan elértek egy tisztást, melynek közepén a Hétarcú fa állt. Különös, öreg, valóban hét arccal bíró fa volt. Csak a két barát ment ki a tisztásra, vezetőjük tiltakozott az ellen, hogy kilépjen rejtekéből. Nem történt semmi különös, míg egy holló nem repült a tolvaj vállára és fennhangon nem kért tőle kekszet. Mivel Ulpiusnál nem volt keksz, a madár jól megkopogtatta koponyáját. Eztán a fák megmozdultak, s egy öreg, mohlepte ember lépett ki közülük, akinek mintha gombák nőttek volna a szakállából. A kekszet követelő holló a vállára telepedett. A druida igen mogorván viseltetett a betolakodók iránt, ám azt elmondta nekik, hogy barátjuk erre nem járt, valószínűleg megzavarták az elméjét s most az erdő mélyén álló kastély fogja vagy halott.
Srommék visszamentek Komortóba eztán, hisz nem kaptak túlzottan jó híreket, ráadásul a Wornik által mesélt történetek se tetszettek nekik az erdőben túl sokat időzőkről, akik észre sem vették, hogy lábuk helyett fatagokon lépkednek haza…
A fogadóban iddogáltak kicsit, s közben egy ott ülő kereskedőnek Ulpius eladta az aranygolyóját. (Ulpius épp bemutatta magát és Srommot, mikor elhangzott Dani szájából egy aranyköpés, mely ott nagyot ütött, sokat nevettünk rajta, így értékelte ugyanis saját karakterét társa szemével: „Az a barátom benne van a bestialitásba’.”) Eztán nyugovóra tértek, hogy másnap felkeressék a banditákkal maradt Gromwellt, s megosszák vele mindazt, amit megtudtak.

2010. november 30., kedd

Játékosi szemszögből: Az elátkozott kastély I.


Ezúton szeretném megköszönni Narmornak a mesét, és Daninak, hogy olyan különleges karaktert alakít, mint Sromm, a barbár elf. Az első alkalom kiváló bevezető volt, megismertük a környék múltját, néhány helybélit, és még a mesélő meghökkentésére is maradt időnk :) Következzék Gromwell beszámolója.


Stromm és jómagam már jó ideje tartózkodtunk Dal Karnak városában, ám ez - hiába a város nagysága - cseppet sem volt kedvünkre való. Ezért is örültünk meg annyira, amikor Dariontól levelet kaptunk, hogy azonnal induljunk Komortóba. Bár akkor még nem sokat tudtunk a környékről, barátunk segélykérése és a romantikus vadvidék ígérte kalandok együttes ereje nem hagyott más választást - másnap fölszerelkezve indultunk útnak.

Három nappal később el is értük Komortó kicsiny faluját, ahol utunk először a fogadóhoz vezetett. A fogadóstól megtudtuk, hogy Darion egy Gaston nevű rossz hírű vadásszal indult a Suttogó erdő felé, ahonnan azonban csak a vadász tért vissza. Az ő holléte felől érdeklődve azt is elmondta,hogy tegnap összeverekedett egy helybélivel, Wornikkal (azt hiszem, a menyasszonya miatt, vagy valami ilyesmi).

Worniknál tiszteletünket téve kiderült, hogy azt beszélik, Gaston a Lápban megbúvó banditák vezére, valamint hogy Darion rendkívül sokat érdeklődött a vidék múltjáról Öreg Nannál. Srommal úgy döntöttünk, őt is meglátogatjuk.

Szép arcú hölgyemény nyitott ajtót, s bár láthatóan tetszettek neki bókjaim, beismerte, hogy Darion már meghódította a szívét (De hogy ez kit érdekel? Mindenesetre lesz némi elszámolni valónk, hiszen nem először koppanok nőcsábász természete miatt).

Öreg Nan rettentő sokat mesélt, aminek a felére sem emlékszem, és még annyira sem voltam kíváncsi. Mindenesetre megtudtuk azt, hogy régen két nemesi család uralta a környéket, akik közül az egyikük kastélyát a Lápban, a másikukét a Suttogó erdőben találni - mindkettő ugyanazon boszorkány átkától (Nan is bizonyára ismer egy-két átkot, elvégre volt ideje tanulni). Az éjszakát Dorn papjának lakjában töltöttem, míg Sromm barátom - hisz tudják milyen barbár - a templom kertjében.

Másnap a kereszteződés felé tartva azon tanakodtunk, hogy a Suttogó erdő felé vagy a Lápba induljunk el, amikor néhány bandita támadt ránk. Rövid küzdelem után az egyetlen túlélő gazembert Sromm elkapta, akit ki is vallattunk. Kiderült, hogy a banditák rejteke a Lápban van, bennem pedig furcsa gondolat támadt: valahogy ki kellene fosztani őket.

Gyanúnk beigazolódott, Gaston volt a banditák vezére, s tucatnyi társával várt a rejteken, így a terven parányit módosítanunk kellett: foglyunk segítségével elhitettük, hogy csatlakozni akarunk hozzájuk. Gaston, némi mérlegelés után, beleegyezett.

Miután a banditák elaludtak, mi megpróbáltunk minél többükkel végezni - számunkra csak a kincs létezett, annak ígérete mozgatta tagjainkat. Gaston azonban felébredt, mielőtt vele is végezhettünk volna. Rövid tusa után sikerült kardommal keresztülvinnem - és vele együtt a tervet is -, és azonnal kijelentettem, hogy én vagyok a banditák új vezére.

Szinte ellenállás nélkül adták meg magukat, mi pedig azonnal átkutattuk Gaston holmiját. Ott bukkantunk rá arra a levélre, amelytől következő lépéseink függtek...

Ynas Midgard

2010. november 27., szombat

Az elátkozott kastély I.

Pénteken sor került az első játékülésre. Az időkeret kicsinykét szűk volt, de igyekeztem a karaktereket befolyásoló események menetét ehhez igazítani. Mint az lenni szokott, a játékosok képesek voltak igencsak meglepni döntéseikkel. :)


Játékos Karakterek:
Kopasz Gromwell, 3. szintű harcos, magas, kopasz férfi, akit csak a pénz mozgat, no meg a nők...
Sromm, 3. szintű elf barbár, akit elmondása szerint a szülei kitettek, majd egy farkas és egy medve nevelt. Sőt, tíz esztendősen megölte „nevelőszüleit”, hogy bőrükből ruhát készítsen magának. Azóta is azt hordja...
(És Névtelen, a varázsló, aki végül mégsem tartott a csapattal, de később még megjelenhet.)

Gromwell és Sromm majd egy hónapja eltűnt barátjuktól, Dariontól, kapott egy üzenetet, mely igencsak szűkszavú volt, mindössze annyi állt benne: „Megtaláltam, amit kerestem. A segítségetekre van szükségem. Jöjjetek Komortóba!”
Így hát rögtön el is indultak, s három nap alatt meg is tették a Dal Karnakból Komortóba vezető utat. A településhez érve azonnal szóba elegyedtek a kaput őrző ifjúval, aki útba igazította őket a fogadó felé. A fogadós ismerte Dariont, hiszen nála szállt meg, s arról is beszélt, hogy Gastonnal, a bajkeverő vadásszal látta utoljára. Amikor Gaston felől kezdtek el kérdezősködni, a Tavi Tündérhez címzett fogadó tulaja lehalkította hangját, s elmesélte mi történt tegnap este: Gaston, miután visszatért a Suttogó erdőből, ahová Dariont kísérte, összeverekedett Wornikkal, az ifjú vadásszal, akinek a menyasszonyát megkívánta. Wornik nem hagyta magát, de a verekedésben igencsak alulmaradt. Gastont végül sikerült lefogni, nehogy megölje a szerencsétlent, erre ő sértetten ás átkozódva kilovagolt az éjszakába.
A kalandozók eztán Wornikot látogatták meg, akiről megtudták, a kovács melletti kék ablakos házban lakik. Az anyja bekísérte őket, majd meg is kínálta jóféle pálinkával. Wornik jól láthatóan nagyon megsérült. Elmesélte, hogy ő is felajánlkozott a barátjuknak mint vezető, de végül balszerencséjére Gaston mellett döntött, aki nem csak hogy nem tisztességes, de úgy hírlik, a Lápban tanyázó banditák vezére is egyben. Azt is megtudták tőle, hogy Darion a vidék múltjáról érdeklődött a legtöbbet. Eztán elküldte őket Öreg Nanhoz, aki majd mesél nekik.
Egy fiatal, csinos leányzó nyitott ajtót, aki azonnal elvezette őket a nagyanyjához. Gromwell bepróbálkozott a lánynál, de ő könnyeden hárította a bókokat. Mint viselkedéséből sejthető volt, a korábban itt járó Darion már meghódította. Öreg Nan hosszan mesélt a vidék történelméről, főleg azokat a részleteket emelte ki a Srommék kérésére, melyek Darionnak felkeltették az érdeklődését. Megtudták, hogy hajdan két hercegi család élt a Naril két partján. Északon a Windornok, míg délen a Sylbydornok. Viszálykodásukban sokan meghaltak, mígnem a Sylbydornok megölték az egyik Windorn örököst. Ekkor Windorn herceg elhatározta, egyszer s mindenkorra kiírtja riválisát, s alkut kötött egy boszorkánnyal. A Sylbydornok kastélyát a megáradt patakok és a földcsuszamlással meginduló sár elöntötték, itt alakult ki a ma Lápként ismert terület. A család tagjait s szolgáit többé senki sem látta. Annyi bizonyos, gonosz lények járják a sokszor ködbe burkolózó területet. Windorn herceg gőgjében megfeledkezett az ígéretéről, s elzavarta a boszorkányt, mikor az legközelebb eljött hozzá. Az megharagudván reá, elátkozta őt és háza népét, hogy sose legyen nyugodalma, az erdőt pedig sötétté s gonosszá tette, hogy szenvedjen mindenki, ki a hitszegő földjére lép.
Megköszönték a történetet, s rövid szóváltás után távoztak Öreg Nantól. Ekkor már késő délutánra járt, nem óhajtottak a fogadóban éjszakázni, így hát visszamentek az öregasszonyhoz és unokájához, de nem nyertek bebocsájtást. „Öreg Nan már alszik, ha újabb meséket akartok hallani a múltról, gyertek vissza holnap.” Eztán elbaktattak Dorn templomához. Celestyr, az isten papja, befogadta őket, Gromwell a papi lak vendégszobájában, míg Sromm (kérése szerint) a ligetben éjszakázhatott. Másnap reggel elköszöntek s útnak indultak.
Miután elhaladtak a szántóföldek mellett, beértek a Bozótosba. A keresztútnál, miközben azon gondolkoztak, merre menjenek, a Suttogó erdőbe vagy a Lápba, hirtelen elébük lépett egy fickó s kaján vigyorral az arcán a következő kérdést intézte hozzájuk: „Hallottatok már a vámról?” Ezt rövid szóváltás követte, majd Gromwell kardjával megrohamozta a fickót s egyből ketté is vágta. Ekkor két rabló ugrott elő a növények közül s vetette magát a rohamozóra. Srommot pedig íjászok kezdték el lőni. Rövid, ám igen heves harc bontakozott ki. Sromm bevágódott a bokrok közé és levágta az egyik íjászt, miközben a másik íjász célt tévesztve egy társát lőtte le. Ekkor megfutamodtak. Az egyik menekülőt, Sromm, a barbár érte utol. Őt foglyul ejtették, míg a másikkal Gromwell parittyája végzett.
A fogoly fejére egy zsákot húztak, s úgy kezdték el vallatni. Miután megfenyegették, levágják az ujját, bevallotta, hogy a Vámoltató Cimborák tagja, s a rejtekhelyük a Lápban van, egy régi rom pincéjében.  Gromwell ezután rávette, hogy vezesse el őket oda. Útközben pedig elhitették vele, hogy valójában be akarnak állni a bandába. Így megegyeztek abban, hogy azt mondják, egy karaván zsoldosai végeztek a többiekkel, s Madarat, az aranymosolyú bandita így mutatkozott be, ők mentették meg.
A fészekben tucatnyi bandita fogadta Gromwelléket. Gaston egy ideig faggatta őket, majd belement, hogy csatlakozzanak a bandához. Az eddig is tartó ivászat, most új lendületet vett, az újdonsült banditákat is állandóan kínálták, s ha kiürült a poharuk, azonnal töltöttek nekik. Gromwell azonban észrevette, hogy Gaston csak keveset iszik, s így ők ketten is csínján bántak az borral. Miután mindenki elaludt, Sromm Gaston mögé lopózott, míg Gromwell az ajtóhoz legközelebb heverőknek kezdte el eltörni a nyakát. Hárommal végzett, mire Sromm is hirtelen mozdulattal eltörte volna Gaston nyakát, azonban ő gyorsabb volt, s megragadta az elf barbár kezeit. Eztán előrevetette magát, majd megfordulva előrántotta karját. Sikerült is megsebeznie Srommot, de nem sokkal később Gromwell hátba szúrta kardjával. Ketten még harcoltak egy ideig, a többiek azonban túl részegek voltak, alig bírtak felkelni... Ám amikor Gromwell kinyilvánította, hogy ő az új bandavezér, és megkegyelmez azoknak, akik mellé állnak, ez a két bandita is letette a fegyvert. Eztán mivel Gaston a zsákmány tíz százalékát adta nekik, s emellett megengedte, hogy annyit ihatnak, amennyit tudnak, Gromwell húsz százalékot ígért és kétszer annyi ivászatot, mint amennyit meg tudnak inni.
Csak ezután jutott eszükbe, hogy jobban jártak volna, ha kikérdezik Gastont. Szerencséjükre azonban találtak egy levelet Gaston zsákjában, melyet maga Darion írt. Hogy ebben mi áll, arra csak a következő alkalommal derül fény...



2010. november 25., csütörtök

Egy kampány előkészületei: Komortó és környéke

A kampány környezete kész. Egyelőre csak nagy vonalakban vázolom fel a dolgokat, hiszen a részletekre a játéküléseken derül fény. Természetesen az itt leírtak változhatnak még.

A Komortól keletre elterülő földek jó harminc esztendeje, a királyság bukása óta, egyetlen ország fennhatósága alatt sem állnak. Igaz, Dal Karnak városa a magáénak vallja a Nariltól délre elterülő vidéket, ám a fennhatósága csak névleges, s sokkal inkább jelent gazdasági befolyást.
Komortó települését sok kereskedő meglátogatja, hisz a Dal Karnakban az állatbőrök, szőrmék és a Komorból kifogott ínyencségek keresett árucikknek számítanak, de azok is betérnek ide, akik még északabbra vágynak, hogy feltöltsék készleteik és vezetőt találjanak, aki hajlandó átvezetni őket a rossz hírű Suttogó erdő úttalan útjain.



Komortó egy dombtetőn áll, ősi, a városnál is régebbi fal veszi körül, mely azonban alig egy embernyi magas, s kapuit is újonnan, fából építették hozzá. Kicsiny település, hisz alig laknak itt háromszázan. Az emberek vadászatból, halászatból és a környező földek műveléséből élnek. Emellett a tapasztaltabb vadászok igen gyakran kísérőnek szegődnek kereskedők mellé.
A település irányítója az Elöljáró, akit élethossziglan választanak a legtapasztaltabb vadászok közül. Az ő szava döntő, de mindig meghallgatja a helység családfőit a fontosabb kérdésekben.



2010. november 22., hétfő

Nosztalgia: Az első játék

Úgy gondoltam, hogy közzéteszem az első Szirtvár játékom beszámolóját itt a blogomon is. A többit nem fogom felrakni ide, hisz mind olvasható az RPG.HU-n a TSR-archívumban. Ott ez is kicsit hosszabb volt, hisz a végére raktam egy kis elmélkedést. Itt csak a játékbeszámoló részét közlöm.
Ekkor még nem a Kazamaták és Kompániákat használtam, hanem az ODnD-t ugyancsak Solaron korai fordításában.


Játékos Karakterek:
Boldizsár, aki Bátorként mutatkozott be mindenkinek, de mint kiderült, igencsak bátortalan, s hamar elnyerte a Beszari nevet. :)
Barabás, a harcosként funkcionáló tünde, aki nem volt túlzottan szószátyár, de hősiesen küzdött.
Buzogányos Béla, a pap, akinek két buzogánya is volt, de sajnos ez sem volt elég…


A három kalandozó Szirtes városkájának fogadójában iszogatta sörét, mikor beszaladt a fogadóba egy magas, szőke ifjú. Mint kiderült, a fogadós lánya eltűnt. (pedig szegény jó urunk épp a születésnapját ülte volna meg, s igen jó kedve volt), ráadásul nem ő volt az első, minden holdtölte előtt eltűnt az utóbbi időben egy szűz. E híreket Ferencz hozta, aki állítása szerint szívszerelme volt a leányzónak, de mint kiderült a fogadós másnak szánta a lányt. Ferencz azonban égett a vágytól, hogy bebizonyítsa ő a legrátermettebb. /Később kiderült, hogy a fogadós nem véletlenül nem szerette Ferenczet, hiszen fiának halálát is neki tulajdonította, ugyanis, mikor gyermekek voltak, felmentek ketten, a két barát, Szirtvárba, s a fogadós fia játék közben beleesett a vár kútjába./
Szó mi szó, kalandozóink, nem kis meggazdagodási szándékkal, támogatásukról biztosították a hősszerelmest. De nem csak ők, hanem egy addig sarokban meghúzódó ifjú harcos, Aba, is jelentkezett. Három parasztot is sikerült megnyerniük az ügynek, így egy egész nagy csapattal keltek útra.
Amikor felértek a várhoz körbenéztek, először megvizsgálták a kutat, majd később az Ótorony nevezetű, leginkább épségben lévő tornyot. A toronyban találtak egy lefele vezető csigalépcsőt. Így történt, hogy először aláereszkedtek Szirtvár katakombáiba. Először megküzdöttek néhány óriáspatkánnyal, majd a kutakodás során egy szobor rubinszemeit Boldizsár kivájta, s így megsebesült a kicsapódó sárkánytűztől. Egy titkos ajtót is sikerült kinyitniuk, de nem ereszkedtek alá a lépcsőn. Ezután küzdöttek még pókokkal, ahol a három paraszt mind egy szálig elhullt. Az ő lelkükért Béla mondott egy imát, majd felgyújtották őket. Eztán egy újabb csapat patkányba futottak bele. De ez kevésbé izgalmas, mint a rejtvény, melyet egy szobor talapzatára írtak. Ezt, hiába törték a fejüket, nem sikerült megfejteniük. De nem csak ez nem sikerült, hanem a leányt sem találták meg. Sikertelenségük után vissza is tértek Szirtesbe, az úton valahol azonban elhagyták Ferenczet, ám mindezt csak reggel vették észre.
Másnap az eltűnt leány jövendőbelijét keresték fel. Karvaly, az egyház adószedője nem más volt, mint maga a város főpapjának, Vászolynak, az unokaöccse. Először a főpaphoz mentek, aki elmondta, hogy unokaöccse Árpádnál, a város szélén élő gazdánál van. A csapat pipázva talált rá a két férfire, akik elmondásuk szerint épp egy mentőakciót terveztek. Kalandozóink nekik is felajánlották segítségüket, így Karvaly melléjük adta négy emberét, míg Árpád két nevelt fiát küldte el velük. Így indultak hát el másnap délelőtt a második expedícióra. Egy teremben akadtak Ferenczre, akit elfogott a teljes téboly, arcát körmeivel szinte felismerhetetlenségig kaparta, szemei vérben forogtak és félrebeszélt. Amíg azon tanakodtak hőseink, hogy mit csináljanak vele, rájuk rontott egy kisebb csapatnyi ork. Véres küzdelem vette kezdetét, melyben először Szikár, Árpád egyik fia vesztette életét, majd pedig Buzogányos Béla. Ketten Karvaly embereiből pedig halálukat látván menekülni próbáltak, de messze nem jutottak, így a sarokban kuporodtak le és reszkettek. Mindezen nehézségek ellenére sikerült felülkerekedniük az orkokon, így folytathatták útjukat. Eljutottak a hatalmas borospincébe is, ahol goblinok kerítették be őket. A csata igazán reménytelen volt, így Boldizsár menekülőre fogta, s behúzta maga mögött az ajtót. Hamarosan elesett László is, Árpád másik fia, s egy kivételével Karvaly összes embere (ő méltán kapta meg a Tökös nevet). Barabás és Tökös ketten megölték és megfutamították a maradék goblinokat, s dühösen indultak Beszari Boldizsár után (s közben felgyújtották a holttesteket, mert hallottak egyet s mást a megelevenedő holtakról…).
Boldizsár gyorsan vett magának sisakot… többet is… Majd a fogadóban elpasszolt egy rubint az ott pihenő kereskedőnek, Csencselnek, mindezt úgy, hogy annak emberei jól lássák ezt. Nem volt nehéz követővé tenni őket ezután a nagy haszon ígéretével, de persze a száz arany sem maradt el. :) A három harcos (Róbert, Kelemen és Gedeon) kellő erőfölényt jelentett Boldizsárnak, hogy kibéküljenek Barabással és Tökössel. Végül a hátsó ajtón távoztak, ugyanis a főpap emberei keresték őket, mivel híre kelt, hogy igencsak megfogyatkozva tértek vissza, s a lány sehol. (A fogadót a fogadós unokaöccse vezette, mert az teljesen maga alatt volt, így ő nem kérhette számon őket.)
Sietve hát visszamentek Szirtvárba, hogy mentsék, ami menthető. Most a lakótorony maradványai közt akadtak egy lejáróra, innen jutottak le a korábban már felfedezett boros pincébe, igaz a másik oldalába. Egy titkos ajtó segítségével átjutottak egy folyosóra, amiről kiderült, hogy korábban jártak már ott, majd hangokat hallottak. Sikerült elrejtőzniük a szobában, ahol korábban a pókokkal küzdöttek. Így aztán az érkezők csapdába estek. Ezek nem mások voltak, mint banditák, akik Káoszt szolgálják. Az egyiket sikerült lefegyverezni és elfogni, tőle tudták meg, hogy náluk a lány és koboldok őrzik, míg nem lesz holdtölte, hogy feláldozzák. Ezután elvezette őket oda. (A fickó enyhén őrült volt, végig nevetett s arról beszélt, hogy ők is részei az áldozatnak…) A kis csapat megküzdött a koboldokkal, melyek a lányt őrizték, majd az eszméletlen szépséggel futólépésben távoztak. (Közben megfeledkeztek az elhalálozott Tökös holttestéről…) A nagy rohanásból az lett, hogy eltévedtek, de hihetetlen szerencséjük lévén a régi raktárhelyiségben, ahová betévedtek, találtak egy feljárót.
Eztán fejenként 20 arannyal jutalmazta őket a főpap, mikor visszavitték a lányt, de valószínűleg a fogadós sem lesz hálátlan hozzájuk…


2010. november 20., szombat

Egy kampány előkészületei: Istenek

Kard és Mágia kampányt készítek éppen. Hosszú mérlegelés után úgy döntöttem, hogy saját, alulról építkező világot alkotok hozzá. A kampány alapötletét a Szépség és a Szörnyeteg adta, melynek hangulata nagyon megfogott. Túl sok információt egyelőre azonban nem szeretnék megosztani, hiszen a bejegyzéseim a játékosaimnak is szánom.
Legyen egyelőre elég annyi, hogy Komortó település és környéke áll majd a kaland középpontjában. Későbbiekben térképeket és részletező leírásokat is közzé teszek a játékbeszámolók mellett, de most mással készültem.
 Kezdetben az isteneket Greyhawk világáról kölcsönöztem volna, ám végül teljes mértékben a saját ötleteim mellett döntöttem, így részben átvettem, részben magam találtam ki őket. Most tehát következzen az istenek felsorolása és rövid leírásuk. Ez egy koránt sem teljes lista, játék közben változhat, de úgy érzem ennyi bőven elég az induláshoz.

Asturm, a háború és a pusztítás istene
Jellem: kaotikus gonosz
Szimbólum: égő pengéjű kard
Fegyver: hosszúkard
Igen ősi isten, kultusza rendszerint háborús időkben erősödik meg. Papjai mindig a győztes oldalán harcolnak, előszeretettel mészárolnak gyámoltalanokat, gyújtogatnak és pusztítanak, hiszen hitük szerint a gyengék nem érdemlik meg az életet.

Dorn, a nap, a tűz, a fény és az igazság istene
Jellem: semleges jó
Szimbólum: nap vagy tűz
Fegyver: papi fegyverek
Sokoldalúságának köszönhetően a legközkedveltebb istenek egyike, templomait nem csak a nagyobb városokban, hanem még a kisebb falvakban is megtalálni. A falusiak a jó termés istenének is tartják, hisz ő adja a növényeket éltető fényt. Szüreti mulatságokon rendre mutatnak be neki étel- és italáldozatot. A törpök is tisztelik, mint a Tűzfúvót, a kovácsokat segítő istent. Sokoldalúságából fakad, hogy hívei között nem ritkák a hitviták.

Haldon, a halál ura, a kaszás
Jellem: semleges gonosz
Szimbólum: emberi koponya
Fegyver: kasza
Haldon a halálsikolyokban leli örömét. Követői titokzatos földalatti templomokban gyakorolják az isten által előírt borzalmas szertartásokat. E szertartások mikéntjéről nem sokat tudni, csak annyi bizonyos, hogy része az emberáldozat…

Kutber, a törvények istene, a törvényszegők ostora
Jellem: semleges
Szimbólum: mérleg
Fegyver: ostor
Kutber minden törvényszegő ellensége, legyen az akár jó vagy gonosz jellemű. A törvények legyenek bármilyenek is, azokat, akik nem tisztelik őket, megbünteti. A törvényt tartja fontosnak, nem az igazságot. Papjai a törvényszegők halálra ostorozásával váltak hírhedté.

Merun, az utak, a forgandó szerencse és a kalandozók istene
Jellem: kaotikus semleges
Szimbólum: dobókocka vagy vándorbot és batyu
Fegyver: tőr és vándorbot
Minden nagyobb városban megtalálni a templomát, de a forgalmasabb utak mellett, kereszteződésekben is rendszerint ott állnak a neki felszentelt kápolnák. Papjai különös, kiismerhetetlen emberek, akik sokszor veszik nyakukba az országutat.

Nadhor, a természet arctalan istene
Jellem: semleges
Szimbólum: változó
Fegyver: druida fegyverek
A legősibbnek tartott isten. Ő maga a Természet, akit a druidák imádnak. Ábrázolásától elzárkóznak követői, szimbóluma is annyiféle van, ahány vidéken találkozni druidával. Nem avatkozik be a világ dolgaiba, emiatt sokan a Mélyen Alvónak nevezik, de követői annál inkább igyekeznek az egyensúly megőrzésére, egyesek még a gonosz tettektől sem riadnak vissza.

Sylvana, az erdők istennője
Jellem: semleges jó
Szimbólum: unikornis
Fegyver: íj, lándzsa
Az Erdőkben Lakozó néven is említik. Legtöbbször elf nőként vagy unikornisként manifesztálódik. Az elfek között a legelterjedtebb kultusza, de sok druida is tiszteli. Ő a vadászok patrónája is.

Umhar, az elesettek védelmezője
Jellem: kaotikus jó
Szimbólum: pajzs
Fegyver: papi fegyverek
Gyűlöli az igazságtalanságot, a gyengék és a kisemmizettek gyámolítója. Templomai kicsinyek, s kevés is van belőlük, követői nagy része azonban vándoréletet él, így ahol a zsarnokság és igazságtalanság üti fel a fejét, rendszerint megjelennek, hogy segítsenek az elesetteken.

2010. november 17., szerda

Egy új blog elé: Véletlen Találkozások



Régóta vágytam már egy saját rpg blogra, ahol az általam mesélt kalandokat közzétehetem. Sőt, nem csak kalandokat, hanem térképeket, házi szabályokat és mindenféle ötletet, melyek a kampányaimhoz kapcsolódnak.

Most pedig következzék az az esemény, amely végül rávett, hogy tényleg elkezdjem a blogolást:


Szombaton volt szerencsém mesélőként részt venni az Urban szervezésében és elGabor védnöksége alatt futó Véletlen Találkozások nevű oldschool szerepjátékos rendezvényen. Szirtvárt, a készülő megadungeonömet vittem magammal, melyet a Solaron írta Kazamaták és Kompániák rendszeréhez igazítva készítettem el.
Az alábbiakban a játék olvasható, igaz, a kényszerűségből későn megírt beszámoló több ponton is homályos marad, hiszen én magam sem emlékszem már a részletekre. (Mesélői jó tanács: Jegyzetelj játék közben többet!)



Karakterek:
Retkes, a félszerzet, aki hét sisakot hordott magánál és előszeretettel rágcsált friss patkánysültet (tetsujiro)
Csák, harcos, akit többször is hátba lőttek társai, de ennek ellenére mindvégig kitartott (Dor)
Csenge, a szemfüles tolvajlány, akit még a sárkánytűz sem tántorított el, de a finálét már nem élhette meg (Krys)
Lehel, harcos, aki sikeresen túlélt, gazdagodott, tapasztalt és továbbállt (Urban)
Kezi, a Három Atya papja, vezéregyéniség, buzgó élőholtritkító, a szintlépések mestere (Roky)
Béla, a varázsló, aki a legjobbkor lőtte el varázslatát, majd egy veremben kitörte a nyakát (Pett-moondevil)
Kelemen, a legerősebb, egy vézna tolvaj hatalmas karddal és játék végi halállal (Pett-moondevil)
Levente, a varázsló, aki Béla könyvével felfegyverezve kifejezetten hasznos tagja volt a csapatnak (Bard76)
Makár, a bérencből lett csapattag, aki a gyík-predátorokkal vívott csatában majdnem egy társába szúrta lándzsáját, de végül csak verembe esett (Orastes)

Bérencek:
Csát, akit egy pók mérge tett habzó szájú hullává
Makár
Edömér
+ 4 izmos paraszt, akikből hamar felfegyverzett fegyverforgatókat varázsoltak a kalandozók, pontosabban a kalandozók csengő aranyai

Nehéz fejjel ébredtek a Csonkolt lovaghoz címzett fogadóban a karakterek. Mint saját visszaemlékezéseikből kiderült, jól berúgtak, s mindenféle dolgot csináltak. Kinek így, kinek úgy rémlettek a tegnap éjjeli események.
A fogadó termében beszédbe elegyedtek egy öregemberrel, aki kétes információkkal szolgált a szirten álló romvárról. Az is kiderült, fiatalon járt odalenn, s mindenféle pókokról és patkányokról beszélt. Lehel felbérelt három fegyverest, akik egy ideje már a városban időzhettek.
Ezután azonban még nem indultak el a romokhoz, hanem Kezi javaslatára meglátogatták a városka főpapját. A klérus tagjaként Kezi könnyen bejutott hozzá, s a szomszéd egyházmegye küldöttjeiként mutatta be magát és társait. A főpap megörült a segítségnek, s bár fegyveresekkel nem szolgálhatott, ugyanis a múltkor az unokaöccse elrabolt menyasszonyát kiszabadítani induló csapat megerősítésére adott fegyveresek mind odavesztek, néhány szenteltvizes palackkal és áldással ellátta őket.
Mindezek után azonban tényleg felbaktattak Szirtvárhoz.

1. expedíció:
A bolond öreg leírása alapján könnyedén ráakadtak egy lejáratra, mely az északi toronyból nyílt. A csigalépcsőn leérve egy kisebb terembe jutottak, ahonnan három irányba is tovább lehetett menni. Egy ajtót választottak, amelyen át egy ovális szobába jutottak. Itt egy magas bronzszobor állt, melynek szemein megcsillant a fáklyafény. Több se kellett, Csenge rövid szemrevételezés után kipiszkálta az egyik szemet, amitől megégett az arca, hiszen sárkánytűz csapódott ki a szemből. A másikat már sokkal óvatosabban szedte ki, nem is sérült meg, mikor újra kicsapott a tűz. Ezután felfedeztek egy titkos ajtót, amelyet kinyitva egy lefele vezető lépcsőre bukkantak. Rövid vita után úgy döntöttek, mégsem mennek le, hanem inkább ezt a szintet derítik fel.
A folyosón egy csapda majdnem elvette Lehel és Béla életét, de szerencsére mindketten meg tudtak kapaszkodni a szélében, így nem estek le. A veremben egy hullát fedeztek fel, amely már igencsak rothadó állapotban volt. Lehel lemászott hozzá és szétverte a fejét, talált egy aranymedál, s felmászva elégette a tetemet.
A kompánia egy pókokkal teli szobába jutott eztán, ahol ügyesen felmérvén a helyzetet felgyújtották a szobát beborító kusza pókhálót. Itt történt az első haláleset is, Csát életét vesztette egy feldühödött kaszáspók mérgétől.
A következő szoba kinccsel kecsegtette a kalandozókat, hiszen az öregurat formázó szobor talapzatán lévő versike, száz lépésről és egy lent lelendő kincsről árulkodott. Felbuzdultak ezen  a jó vitézek, s továbbmentek dél felé, ahol egy horda patkány rohant rájuk. Rövid és módfelett tüzes csatában azonban elintézték őket (Retek ekkor vette magához a patkányt). Röviddel ezután egy teremre bukkantak, körülményesen bár, de a távolból sikerült felborítaniuk a ládát, amelyből mérgező füst csapott ki. Közben, míg a méreg feloldódott a levegőben, a folyosón szétnézve korábbi követőjük megelevenedett holttestével is megküzdöttek. E közdelemben Kezi volt a legrátermettebb, hiszen azt hitte a szenteltvize elpusztítja a dögöt, de ez nem így történt, az meg se kottyant neki, csak végigfolyt az arcát, s kicsinykét megégette… Rövid, ám heves küzdelem alakult ki, melynek végén a zombi úgy nézett ki, mint egy tűpárna. A tetemet eztán elégették.
A kincset felmarkolva tovább indultak, mígnem egy ajtóhoz értek. Belülről hangokat hallottak. Béla felkészült hát, s elkezdte a varázslatát mormolni, s az ajtót abban a pillanatban rúgták be, mikor a varázsló aktiválta a varázslatot. Gyönyörű összjáték volt. Az elkábult goblinokat egy kivételével lemészárolták, majd a falra írták vérrel a következőt: „Így jár mindenki, aki velünk packázik.”
A megmaradt goblint nem tudták kihallgatni, ezért miután megleltek egy csapóajtót, amelyet a szobor feliratán szereplő lentre vezető úttal azonosítottak, őt küldték előre… a goblin azonban megszökött. A kis helyiségből ugyanis egy titkos ajtón lehetett továbbjutni. Így jutottak el egy újabb lejárathoz.
A lépcső aljánál Béla a varázsló az újabb aktiválódó veremcsapdába beleesvén nem volt elég szerencsés és kitörte a nyakát. A társai kifosztották, igaz Retek tiltakozott némileg, s a későbbiekben többször is megemlítette micsoda hős volt Béla.
A terem végében, ahová jutottak, három ajtót találtak. Először a jobboldalit nyitották ki, majd a középsőt, s a ezen mentek tovább. Egy kör alakú helységre találtak, amelynek bejárata felett csapórács volt. Lehel ezt kiékelte. Bent víz állt, melynek aljában csillogó ékkövek feküdtek. Csenge és Csák elkezdték zsákba pakolni az ékköveket, de a rács lecsapódott, s csak a kiékelés, majd pedig a puszta izomerő volt képes a fenntartani, míg kiértek.
A visszaút gyors és eseménytelen volt.

Szirtesbe visszatérve Csenge eladta a szoborból kiszedett ékköveket, és szomorúan tapasztalta, hogy a napfényen elolvadnak a vízből kiszedett kövek. Így azokat egyelőre a zsákban hagyták. Retkes szóba elegyedett elébb Samukával, majd Szamócával az újdonsült fogadósasszonnyal, akinek megpróbálta eladni a patkányt. Szamóca azonban csak nem volt hajlandó megvenni, de felajánlotta, hogy megsüti neki. A vacsoránál csapódott hozzájuk Kelemen, akit Retkes azonnal megkínált a frissen sült patkánnyal.
Reggel még elmentek a püspökhöz, aki adott Kezinek egy megszentelt buzogányt, amellyel még nagyobb hatásfokkal irthatja Káosz élőholt teremtményeit. Ezután felsétáltak Szirtvárba.

2. expedíció:
A kompániát Kezi meggyőzte arról, hogy az ovális teremben felfedezett rejtekajtó mögötti lépcsőn hatoljanak a mélybe. Retkesnek ez nem tetszett, ám végül a Kompánia a pap javaslata mellett döntött.
Lent egy igen nagy terembe értek. A levegő furcsamód felmelegedett, s átható dobogás, dobolás is borzolta az idegeiket. Egy nagy kétszárnyú ajtó túloldaláról jött a hangzavar, ezt szép óvatosan ki is nyitották.
Szörnyű látvány tárult eléjük. Orkok doboltak és táncoltak egy hatalmas máglya körül, a terem másik felében pedig egy ocsmány oltár előtt egy mezítelen szüzet feszítettek ki. A helyiség végében álló ork pedig gonosz énekléssel vezényelte a pokoli szertartást.
A kompánia gyorsan cselekedett, lenyilaztak ás megdobtak dárdával, akit csak tudtak, majd közelharcba keveredtek. A harc elhúzódott, a bátor Kezi előretört Lehellel, Kelemennel és a bérencekkel. Csák, Csenge és Retek az ajtóban maradtak és onnan lövöldöztek az orkokra. A csata elhúzódott. Retek egy életveszélyes sérülést kapott és elájult, Csenge pedig meglelte végzetét. A többiek körbevették az utolsónak maradt orkot és addig ütötték, míg össze nem esett. Véres csata volt.
A szűz megszabadítása és a szentségtelen hely kifosztása (az oltárban rengeteg arany volt) után visszatértek Szirtesbe, ahol még az elrabolt leány apjától, egy módosabb polgártól, is kaptak némi jutalmat.
Így végződött hát a délelőtti játék.

A délutáni játék némileg módosult csapattal indult. A kompániához társult egy különös varázsló, Levente, aki megkapta Béla varázskönyvét is. Retkes áradozott is egy sort Béla hősiességéről és jó időben elmondott varázslatáról.
A fogadóban felbéreltek még négy jókötésű parasztgyereket, akiket fel is fegyvereztek. Ezután nem vesztegették az időt.

3. expedíció:
A kompánia a jól ismert helyen hatolt a mélybe, azonban most a harmadik útlehetőséget választotta. Így jutottak a sokat emlegetett borospincébe, ahol egy goblin csapatba futottak. A csata itt egy hősies rohammal indult, majd a kialakult kavarodásban a hátra maradt Kelemen és Levente a terem két oldalán az árnyak közt osonva levadászta az íjászokat. Retkes hátulról támogatott íjával, Csák és a többiek pedig elhúzódó közelharcban győzték le a gonosz fajzatokat.
Ezután visszafordultak, hogy egy másik járatot is felderítsenek, de magukkal vittek néhány hordó bort, amit épnek találtak. Ezeket elgurították a csigalépcsőig, majd két bérencet otthagyva visszamentek egy folyosóhoz, ahol még nem jártak.
Itt kaszáspókok másztak a nyakukba, de viszonylag könnyedén legyűrték őket. Ezután továbbmentek, de a következő teremben különös dolog történt…
Egy kisfiú jelent meg hirtelen a semmiből. Fején vér kezdett el folyni, a koponyája szétnyílt, mintha egy balta hasította volna ketté, majd megremegett a jelenés. Mielőtt bármit tehettek volna, a kisfiú megjelent az egyik bérenc mellett és szétszakította koponyáját. Retek gyorsan reagált (tetsujiro is nézett Odaátot…), így a kompániának tiszta fémmel sikerült elzavarnia a szellemet egy időre. Azonban ez az idő elég is volt, hogy el tudjanak menekülni.
Visszatérve hátrahagyott bérenceikhez épp azon tanakodtak, hogy a merre tovább, mikor felerősödött az addig is folyamatosan hallott sziszegés. Egy bérencet előre küldtek, aki remegő térddel indult el a folyosón, de Csák követte íjával felfegyverkezve.
Az első „gyíklény-predátor” a bérencre ugrott rá, s először csak a sisakját verte le, de másodjára már visszafele görbülő különös kardjával elmetélte a szerencsétlen torkát. A másik szörny Csákra vetette magát, akinek a segítségére Kezi érkezett nagy sietséggel. Kétségbeesett küzdelem alakult ki. Egy íjvessző elvétette a célt és Csákba csapódott, majd Makár is, hirtelen kalandozóként előlépvén a bérencek oktalan sorából, dárdájával majdnem hátba szúrta elől küzdő társait, de e helyett a verembe esett bele. Retek íjazott, Levente kést dobált. A harc elhúzódott, de végül sikerült végezni mindkét predátorral. Makár is szerencsés volt, túlélte az esést, miképpen a harcban leginkább veszélyeztetett harcos és pap is.
Kelemen a korábbi pallosát lecserélte a szörnyek karjaira s kétkezes harcosként folytatta.
Nem volt mit tenni, elfáradtak, megsebesültek, így hát visszatértek a városkába.

 Szirtesben túladtak a boron, és rendkívül sok pénzt gyűjtöttek be, melyet gyorsan el is szórtak.

4. expedíció:
Felszerelkezvén sóval, hisz remek szellemriasztó, elindultak ismét, hogy megkeressék a szellem maradványait, ugyanis ezt elpusztítva lehet a szellemmel magával is végezni. A szellem most nem támadott, de nem is tudott volna, hiszen egyszerűen leszórták sóval és eltűnt. Majd felületesen átkutatták a termet, s mivel nem találtak semmit, félvén a szellemtől, továbbmentek. Ezután egy különös ládát vizsgáló ork csapatba futottak, de sikerült meglepniük őket, s így pillanatok alatt végeztek mind a hárommal. A ládát kinyitották, majd pedig a benne lévő különös buzogányt egyikük sem mervén megfogni egy bérencnek adták.
Ezután egy rejtekajtón át egy folyosóra jutottak, ahonnan pedig újabb lépcsősorra bukkantak. Ez lefelé vitt, el is indultak rajta, hiszen igencsak felbátorodtak a korábbi találkozás sikerességén.
Egy különös, zölden izzó köves terembe jutottak, melyet monoton zúgás töltött be. Amikor elindultak az egyik folyosón, hirtelen hangokat hallottak, ezért a teremben megállván bevárták őket. Fekete kámzsás alakok léptek a terembe, ám nem volt idejük felocsúdni a meglepetésből, Levente a Béla könyvéből felolvasott Álomvarázzsal mindet elaltatta, sőt még két társát is…
Nagy meglepetésükre az antipapok között egy újabb leányra leltek. Az alvó ellenfeleiket leöldösték, majd hangokat hallván egy szobához jutottak, ahol három gnoll tanyázott. Gyors küzdelemben legyőzték őket, igaz Kelemen életét vesztette az egyik tagbaszakadt szörny kardjától. A gnollok kincsét sikerült megtalálniuk, így azzal együtt távoztak.
Ezután már a felszínre vezető út gyors volt és eseménytelen.

A játék felejthetetlen élmény volt. Ezúton is köszönöm játékosaimnak a részvételt!