Az elátkozott kastély II.

Sromm, 3. szintű elf barbár

Ulpius, 3. szintű tolvaj, Dal Karnak szülötte, aki a nyomornegyedben nőtt fel, korán a tolvajok sorába lépett, s igen ügyes besurranó hírében áll

Barátaim!

Reméltem, megvárhatom, míg ideértek, ám az istenek másként akarták. Tegnap éjjel eljött hozzám Meryelle, miatta jöttem ugyanis, hiszen nem halt meg. Érzem, jóvá tehetek mindent! Eljött hozzám, s magával hívott a Hétarcú fához. Egy Gaston nevű erdőkerülőt bíztam meg, hogy elvezessen oda. Remélem, megkapjátok a levelem.

Merun óvjon titeket!

Darion

A levélen nem sokat tanakodtak, elnapolták az ügyet, mert másnapra várták a karavánt. Ki is vonult a teljes kompánia, elhelyezkedtek az út mellett, míg Sromm leült az út közepére. Sokáig vártak, az idő lassan telt. Egyszer csak egy alak tűnt fel az úton. Ulpius volt az, a tolvaj, aki szintén kapott egy levelet barátjától, Dariontól. Ő azonnal felismerte a különös „ruhájáról” az elf barbárt, egyben régi cimboráját, s intett neki. Sromm majd Gromwell szintúgy üdvözölte, eztán az előbújó banditáknak is bemutatták.

Ulpius elmesélte, hogy a karaván két-három napot is késhet, hiszel lefordultak Szelesdomb felé, s csak később jönnek erre. (Hozzátenném, hogy a térkép el lett méretezve, így ami ott kb. 1 mérföld, az inkább 3-5 mérföld. Későbbiekben kijavítom.) Így hát visszamentek a banditalakba, hogy elüssék az időt, főként ivással.

Sromm hallotta, hogy az egyik bandita, bizonyos Sigislao, egy másfél hónappal azelőtti eseményt beszél el társainak. Egy „aranylovagról”, aki fényes páncéljában lovagolt a Lápba, hogy megküzdjön a förtelmes trollokkal. Azóta se hallott róla senki, ám Sigislao bizonygatta, hogy a páncélja s lovának páncélja is csupa arany volt. Később, beszélgetésnél Sromm kiderítette, Sigislao egészen pár héttel ezelőtt még Komortóban élt a feleségével, ám az, mivel gyávának tartotta a férfit, elüldözte. Részegen mind azt bizonygatta ő majd megkeresi az aranylovagot, s a páncéljának pénzéből gazdag lesz és hazamegy, de nem veszi vissza feleségét, hanem majd fiatal lánykáknak csapja a szelet…

Ulpiust nem hagyta nyugodni az egyik lezárt ajtó a folyosó végén, annak ellenére sem, hogy a banditák szerint csak értéktelen holmik vannak benn. („Akkor miért zárták be?”) Éjszaka kilopódzott, és mivel különös suttogást hallott belülről, visszament a többiekhez. Hajnalban azonban, míg a másnapos banditák ébredeztek, Srommal visszament az ajtóhoz, hallgatóztak, s mivel nem hallottak semmit, feltörték a zárszerkezetet.

Különös kis helyiség volt, benn feltekert régi szőnyegekkel, gabonás hordókkal és mindenféle kacattal s egy fényes, fehér amforával. Az amfora felkeltette Ulpius figyelmét, megpróbálta leszedni a fedőjét, de ekkor újra meghallotta a suttogást, s nem csak ő… Megfordultak, hogy eltűnjenek, ám egy különös lény állt össze árnyakból és füstből, mely rájuk vetette magát. Elég heves harc vette kezdetét, melyben Sromm igencsak legyengült, de végül sikerült elpusztítaniuk az amfora szellemét. A végzetes tárgy belsejében egy aranygolyót találtak, melyen különös vésetek voltak.

Egy kis pihenés s szerény reggeli után elindultak Komortóba, hogy érdeklődjenek Darion felől. Gromwell nem tartott velük, ő fontosabbnak érezte a banditák koordinálását. A városba érve a fogadót keresték fel, ahol egy jó sör mellett újra beszéltek a fogadóssal a Hétarcú fáról, aki az elöljáróhoz küldte őket, hiszen ő maga nem járt még a Narilon túl. Átbaktattak hát az elöljáróhoz, aki elmondta, hogy vezetőt a vadászok között találnak csak, ám valószínűleg mind oda van, leszámítva Wornikot, aki épp lábadozik. Az ifjú örült nekik, s mivel már egészen jó állapotban volt, annyira mindenképp, hogy 10 aranyért oda-vissza megjárja velük az erdőt, elvállalta a megbízást. Mesélt nekik a Hétarcú fáról is, mely igen ősi hely, s különböző szóbeszédek járják, egyesek szerint gonosz, mások szerint az utolsó szent az erdőben, de annyi bizonyos, hogy egy vén és mogorva druida lakja.

Dél körül indultak, átkeltek a Narilon átívelő ősi kőhídon, majd pedig bevetették magukat az erdőbe. Különös suttogó hangok kísértették őket, villanások, árnyak, fények jelentek meg egy-egy pillanatra s végig olyan érzésük volt, mintha követnék őket. Wornik útközben szóval tartotta őket, s rájuk szólt, ne hagyják megtéveszteni magukat, csak őt kövessék. Sokat nem haladhattak, mert az erdőben korán sötétedik, s még a köd is leszállt. Tábort vertek, egy központi tüzet állítottak és körben is tüzeket raktak, majd Sromm felverte a sátrát. Wornik vállalta az első őrséget, eztán jött Ulpius, akinek az őrsége alatt jöttek az erdőt járó orkok…

Először a tűzkört futották körbe, hogy hergeljék a kalandozókat, és rájuk ijesszenek, ám ők nem ijedtek meg. Egy nagyobb fának vetették hátukat, pajzsuk mögé térdeltek és onnan kezdtek el nyílzáport zúdítani a fenevadakra. Azok íjászai nyilakkal feleltek. Sromm vállába fúródott egy vessző, de sikerült lelőnie az egyik orkot. Azok eltaposták a tüzeket s egyre bennebb vonták a gyűrűt. Wornik és Sromm újra lőtt, igaz Wornik húrja elpattant, ám Sromm ismét talált, s mindeközben Ulpius két tőrt hajított el, az egyik azonnal átjárta egy bestia torkát. Ekkor rohamra indultak az orkok, Wornik lándzsáját kézbe kapva szembefutott az egyikkel és felnyársalta, Ulpius tőrt dobott, Sromm pedig kigáncsolt egy orkot felkeltében a pajzsával egy másikat pedig levágott. Ezután már csak őrült kaszabolás volt hátra, mely során egy elmenekülőt leszámítva minden orkot levágtak. Sromm megsérült, Wornikot pedig kapott egy kisebb sebet a hátára, de ezeket az elf barbár fertőtlenítette és bekötözte. Ulpius pedig összeszedte a tőreit. Az idő gyorsan eltelt, s amint kivilágosodott a lombok alatt elindultak tovább.

Hamarosan elértek egy tisztást, melynek közepén a Hétarcú fa állt. Különös, öreg, valóban hét arccal bíró fa volt. Csak a két barát ment ki a tisztásra, vezetőjük tiltakozott az ellen, hogy kilépjen rejtekéből. Nem történt semmi különös, míg egy holló nem repült a tolvaj vállára és fennhangon nem kért tőle kekszet. Mivel Ulpiusnál nem volt keksz, a madár jól megkopogtatta koponyáját. Eztán a fák megmozdultak, s egy öreg, mohlepte ember lépett ki közülük, akinek mintha gombák nőttek volna a szakállából. A kekszet követelő holló a vállára telepedett. A druida igen mogorván viseltetett a betolakodók iránt, ám azt elmondta nekik, hogy barátjuk erre nem járt, valószínűleg megzavarták az elméjét s most az erdő mélyén álló kastély fogja vagy halott.

Srommék visszamentek Komortóba eztán, hisz nem kaptak túlzottan jó híreket, ráadásul a Wornik által mesélt történetek se tetszettek nekik az erdőben túl sokat időzőkről, akik észre sem vették, hogy lábuk helyett fatagokon lépkednek haza…

A fogadóban iddogáltak kicsit, s közben egy ott ülő kereskedőnek Ulpius eladta az aranygolyóját. (Ulpius épp bemutatta magát és Srommot, mikor elhangzott Dani szájából egy aranyköpés, mely ott nagyot ütött, sokat nevettünk rajta, így értékelte ugyanis saját karakterét társa szemével: „Az a barátom benne van a bestialitásba’.”) Eztán nyugovóra tértek, hogy másnap felkeressék a banditákkal maradt Gromwellt, s megosszák vele mindazt, amit megtudtak.