2011. március 21., hétfő

Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló II.

Játékosok:
Boreosz, a barbár
Héliosz, a hoplita testőr
Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

(Pontosz, a lírikus játékosa nem tudott eljönni, így karaktere a hajón maradt és gyógyított.)

A sziget hátborzongató volt. Semmilyen hangot nem lehetett hallani, még a víz hullámzását sem, ráadásul a köd sem szakadozott fel. Mivel fel kellett derítenünk a szigetet, egy kis csapattal útnak indultunk, de a hajón hagytam a legénység nagy részét. Indulás után nem sokkal az elhagyott hajóról kiáltások hangzottak fel. Gyorsan visszamásztam s megláttam, hogy egy nőt rángatnak elő a fedélközből. Árulónak mondták a fiatal Arisztát, ám sikerült tisztáznia magát. Persze ezek után is gyanakodtam rá, ezért magunk mellé rendeltem az útra.
Rátaláltunk egy kövezett útra, mely majd egy évtizede elhagyatott lehetett, fű nőtt a kövek között, s sok helyütt még kő sem volt. Körött satnya cserjést, de leginkább csak sarat és a ködöt láttuk. Órákon át baktattunk fölfelé, mígnem egy óriási fekete valami kezdett kibontakozni a ködből. Mint kiderült egy nagyra nőtt halott fa volt. Folytatva utunkat hangokat hallottunk, melyek két óriásfától származhattak. Boreosz megpróbálta kivágni az egyiket, mire az ágával hatalmasat sújtott a barbárra. Rövid, ám veszélyes küzdelem volt. Boreosz hamar a földre került, mi pedig elhátráltunk. Két katonám parancsomra odakúszott, és elhúzta a barbár testét. Tudtuk, hogy sokkal óvatosabbak kell legyünk ezután. Boreoszt két katonával visszaküldtem a hajóra, majd folytattuk a többiekkel az utat elkerülvén a fákat.
Hamarost egy tanyához értünk. Az épületek között három alakot pillantottunk meg. Kiáltásainkra nem válaszoltak, s láthatóan nem is mozdultak. Kőszobrok voltak. A kísérteties tanyán többet is láttunk, de nem foglalkoztunk velük, gyorsan továbbálltunk.
Nem sokkal később elértünk egy városkához. Most már egészen bizonyosak voltunk abban, hogy ez Neméde szigete. A településen mindenhol kőszobrokat találtunk. Hajdan mind ember lehetett. Hosszas keresgélés után ráakadtunk három olyan szoborra, melyre nagyjából illett a leírás: Tiometész kétszeresen sánta Héphaisztoszhoz hasonló. Ezek közül egy volt, mely kifejezetten a kétszeresen sánta attribútummal bírt. Így hát az ő szájára locsoltam rá az elixírt, melyet Poszeidóntól kaptam. 
Jól tettem. Tiometész volt az, kicsit zavarodottan tért magához. Útbaigazított, s elárulta, nyugatra kell hajózzunk háromszor kilenc napon át Iana szigetére, hogy Eriximahosz sírhelyét megtaláljuk, ahol valószínűleg a szextáns is van. Örültem a bölcsnek, s reméltem velünk tart, ám az átok, melyet – mint tőle megtudtuk – egy lebegő szörny hozott az egész szigetre, csak néhány percre szűnt meg, s Tiometész újra kővé vált. Ezután visszaindultunk a hajóhoz, de a házak közül különös, furcsa hangok ütötték meg a fülünket. Skorpióemberek!
– Futás! – kiáltottam el magam, mikor megláttam, hogy tucatnyian vannak.
Kompániánk lélekszakadva kezdett menekülni a fertelmes lények elől. A tanyánál már nagy előnyünk volt bátor hoplitámmal, Héliosszal, ám a többiek lemaradtak. Ezért aztán bevártam őket, nem hagyhattam el népem maradékát, s lándzsámat az egyik skorpiószörny felé dobtam, de elvétettem. Mivel láttam, nincs esély a menekvésre, a katonákat sorfala állítottam gyorsan, hogy bevárjuk az ellenség támadását.
A skorpiók támadása heves volt, engem meg is sebzett az egyik, ám ez nem tudott kizökkenteni, ellentámadtam s visszasebeztem. Héliosz is derék módon küzdött jobbomon, az egyik skorpióember hátára is megpróbált felugrani, ám sikertelenül. Eközben Ariszta néhány nyílvessző ellövése után, bemenekült a tanyaházba, ahová az egyik skorpióember követte, és megölte.
– Hogy mertek Poszeidón szolgálóira rámadni?! – kiáltottam egyszer csak a skorpióemberekre. – Távozzatok! Ne merjétek Argos királyát hátráltatni!
A skorpiók megtorpantak, egyikük még felénk dobta lándzsáját, de aztán elhagyták a csatateret. Így jelentősebb veszteségek nélkül sikerült megúsznunk ezt a találkozást. Igaz, Ariszta életét áldozta értünk. Fegyvereit elvettük, majd pedig lecipeltük a testét, hogy a tengernek adjuk.
Ezután nyugatnak hajóztunk. Már a készleteink végén jártunk, mikor megpillantottunk egy szigetet a távolban. Azonnal elrendeltem a kikötést, hogy feltöltsük készleteinket. Az első nap végére sikerült egy kisebb tábort kialakítanunk, és némi vizet és gyümölcsöt összeszednünk. Nyúlcsapdákat is felállítottunk, hogy másnap némi húshoz is jussunk.
Az este eseménytelenül telt. Másnap azonban eltűnt az egyik szolgáló, akinek a keresésére indultam Boreosszal, Héliosszal és néhány katonával egyetemben. Az erdőben követtük a nyomokat, amikor rám esett egy hálócsapda, majd pedig egy különös, vékony hangocska szólított meg minket.
– Adjátok meg magatokat – sipította a piciny lény, akit még csak látni sem láttunk a bokrok miatt.
Rövid szóváltás után aztán aprócska dárdák százai záporoztak ránk, melyek karcolásokat okoztak csupán. A bokrok közé rontottunk, és tucatjával irtani kezdtük a páncélos egérkatonákat. A kis rágcsálók hamar megfutamodtak, nem voltak méltó ellenfeleink.
Mivel nem találtunk nyomokat, oly sűrű volt a növényzet, visszamentünk a táborba. Nagy meglepetésünkre, mindenki eltűnt. A hajót is megnéztük, de ott csak újabb egerekkel találkoztunk. Az egérkatonák követelték, hogy tegyük le a fegyverünket és adjuk meg magunkat. Végül a fegyvereinket nem vették el, de elkísértek Musz városába, hogy találkozzunk III: Pontikosszal. 
Az egerek városa egy nagy dombon állt. Embernyi fal vette körül, de így is láthattuk a domb tetején álló „hatalmas” templomot, mely előtt ott állt Athéné szobra. Kis várakozás után elénk jött Pontikosz király, aki szemünkre vettette, hogy Poszeidón szolgálói vagyunk. (Első találkozásunkkor ezzel próbáltam hatni az egerekre.) Megmondtam neki, hogy nem, mi minden istent szolgálunk, leginkább Athénét, és azt is hozzátettem még, hogy magam is király vagyok.
Végül megegyeztünk, hogy ha elhozzuk nekik a sziget másik oldalán lévő templomból a szigonyt, akkor elengedik a társainkat. Mellénk rendelt egy századot, melyet Phomász, a patkánykülsejű egérvezér vezetett. Tőle megtudtam, hogy az ellenségük, a rhabdóziai nép, Poszeidónt szolgálja, a mocsárban él és valamelyest erősebb testalkatú.
Hirtelen ért a támadás az úton. Azonban sikerült csatasorba rendeződni. A rhabdóziaiak, avagy a különös békakatonák, megrohamoztak bennünket, de sikerült ellenállnunk nekik. Hihetetlen öldöklés vette kezdetét, melyben az egérszázad súlyos veszteségeket szenvedett, a megmaradt egérkék pedig elmenekültek. A békák is rengeteg katonájuk elveszítették. Ám velünk nem bírtak. Megálljt parancsoltam a harcnak.
Ők kérdőre vontak minket, miért tartunk az Athéné szolgáival, a gonosz Musz város népével. Elmondtam nekik, hogy Argos királya vagyok, s a szolgáim és katonáim elfogták az egerek. Azt is elárultam nekik, hogy Poszeidón küldetésében járunk, s a szigeten csak kikötöttünk. Egy királynak hol hazudnia, hol igazat szólnia kell a nemesb cél érdekében.
A békakatona azt állította, ők segítenek, csak tartsunk velük Rhánába, a városukba.

Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló I.

Úgy gondoltam, a blogon is közzéteszem azokat a játékbeszámolókat, melyeket játékosi szemszögből írtam. Ezek alapvetően fórumra kerültek fel, azonban úgy gondoltam, itt könnyebben kereshetőek lesznek, igaz, itt pusztán a játékbeszámolót közlöm, az egyéb játékkal kapcsolatos megjegyzéseimet nem.

Játékosok:
Boreosz, a barbár
Héliosz, a hoplita testőr
Pontosz, a lírikus
Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)


Argos kikötőjében ébredtem. Egyedül voltam a sötétben. Hátborzongató módon a víz elkezdett áradni, lassan hömpölygött, egészen a bokámig ért már… Visszasiettem a palotámba, remegve a gondolattól, hogy magam vagyok. Útközben a piactér közepén láttam Hermész szobrát, mely megváltozott, s a kezével nem pálcát tartott, hanem szemét takarta. A palotám egy dombon állt, melyről jól láttam, hogyan veszi körül a sötét folyam a várost. A falakat csapdosta, tudtam, minden elveszett…
Felébredtem. Egy idős ember állt az ágyam lábánál, s megszólított. Poszeidón volt az, a tengerek istene, aki eljött, hogy figyelmeztessen: Argos elveszett. A város nem menthető, emberkéz által vész el s ő közbe nem avatkozhat, ám ha megszerzem Erixomahész szextánsát, és eljutok a Szent Szigetre, az közelebb juttat egy új Argoshoz. A szextáns helyét azonban csak egyetlen ember tudja, Tiómetész, aki Neméde szigetén szörnyű kínokat szenved. Hogy szóra bírjam egy flaska gyógyító italt is kaptam az istentől. 
És ekkor tényleg felébredtem. Még tartott az éjszaka. Azonnal magamhoz hívtam őreim, s parancsokat osztottam ki, hogy készítsék a leggyorsabb hajóm. Eztán láttam meg a rettenetet. Rengeteg fáklya közeledett a falakhoz. Az ellenség serege. Ekkor újabb parancsokat osztottam, a lakosságot a templomokba rendeltem, a katonáimat meg összegyűjtöttem s megadtam nekik hozzanak annyi élelmet, amennyit csak tudnak, a szolgálók pedig a lehető legtöbb aranyat. Ekkor már oldalamon volt Héliosz és Boreász, Pontosz pedig első parancsommal lefutott a kikötőbe, hogy felszereljen egy hajót. (Mint később megtudtuk akkor gyorsította meg csak igazán lépteit, mikor meglátta az ellenséges flottát a kikötő felé közeledni.)
Míg a katonák és a szolgák a felszerelést keresték testőreimmel és négy katonámmal az épület bejáratához mentünk. Itt találkoztunk először az ellenséges katonákkal. Nagy túlerőben voltak, épp ezért elküldtem egyik emberem a többiekért. Az ellenség közeledett felénk. Én kiadtam a támadási parancsot, majd jeleztem Héliosznak, hogy térdeljen le és a pajzsát tartsa fel, ezzel a mozdulattal már rá is ugrottam és átperdültem az ellen sorfala fölött. Eközben a másik oldalról az oszlop mögött Boreász is kitért, hogy hátba támadhassa őket. Heves harc bontakozott ki, de sokáig csak fém csattant fémen, végül azonban, mire az erősítés is fokozatosan megérkezett, sikerült néhányukkal végezni, így pedig a többit megfutamodásra bírni.
Ezután a katonákkal és a szolgákkal erőltetett menetben haladtunk a piactérig, ahol megrökönyödve néztük, hogy a Hermész szobor megváltozott s karjával egy bizonyos irányba mutat. Jel volt ez, ugyanis, mint később kiderült, arra hajózván, nem kis szerencsével, sikerült kibújni az ellenség gyűrűjéből. Útközben megkíséreltük egy a Poszeidón templom mellett horgonyzó hajó felgyújtását ám nem jártunk sikerrel.
Ezután északnak hajóztunk a part mentén, hogy egy alkalmas helyen kikössünk és feltöltsük víztartalékainkat, melyekről megfeledkeztünk a menekülés során. Már épp végeztünk a feltöltéssel, amikor vitorla tűnt föl mögöttünk. Menekülőre fogtuk, s egy nagyobb szikla mögött horgonyt vetettünk, a sziklára pedig Boreászt felküldtem, hogy kémleljen körül, merről jönnek üldözőink. A nyílt víz felől közelítettek, több se kellett, kiadtam a támadási parancsot: hajónk lyukat ütött az ellenség gályájának oldalába, majd ahogy hátráltunk a víz betódult a hajó belsejébe. Elsüllyeszteni nem sikerült, ám nem folytatták az ülözést, igaz gerelyekkel még jól megszórtak minket. A barbár, a hoplita és az énekes is megsebesült.
Ezután több napon át a nyílt tengeren hajóztunk, mígnem a lemenő nap fényében megpillantottunk egy szigetet. Sűrű köd szállt le az éjjel együtt, mi azonban megkockáztattuk a part megközelítését. Hiba volt, ugyanis megfeneklettünk egy sziklán. Vízbe estem, mint még néhány társam is, köztük Boreász aki jól megvetette a lábát egy sziklán s sikerült megtartania, mert különben a páncélom miatt elsüllyedtem volna. Pontos kötelet dobott nekünk, ám eztán elszabadulta pokol a fedélzeten. Szörnyűséges hárpiák rontottak a hajón maradókra. Gyilkos küzdelem vette kezdetét. Mire feljutottunk Boreásszal a fedélzetre, Héliosz félholtan feküdt, Pontos pedig alig állt a lábán. Argosért kiáltással a Hélioszt megenni készülő hárpiára vetettem magam. Ezzel a barbár végzett, ám az utolsót én döftem le.
Később a bestiák fészkét is megvizsgáltuk, de mivel nem találtunk semmit, körbehajóztuk a szigetet. Végül kikötöttünk, hogy megkeressük Tiometészt, hiszen nagy valószínűséggel ez Neméde szigete. 

2011. március 6., vasárnap

Huszárvágás

Most szombaton szűk körben kipróbáltuk a Huszárvágás szerepjátékot, mely igencsak jól szerepelt. Mindkét játékos elégedettnek tűnt, s mint mesélő magam is elégedett voltam vele. Persze ez még egy nem teljesen kész játék, fejlesztés alatt áll, de már most jól játszható.
Játékstílus tekintetében a romantikusat választottam.

Játékos Karakterek:
Baradlay Aurél: elszegényedett nemesi származású csikós, aki az utóbbi kalandja során meggazdagodott hősies viselkedésének köszönhetően.
Barabás: szabadhajdú, aki Auréllal együtt hősiesen megmentett a töröktől egy nagyobb ménest.

1582-ben kezdődik történetünk egy debreceni csárdában. A két vitézlő férfiú nagy kalandjuk után tért be ide, hogy jó magyar borral öblítsék az út porát. Barabás mivel nem bírja az italt, gyorsan lerészegedett, azonban Aurélon nem fogott ki ily könnyen az ital.
Jobb is, hiszen így bátran ajánlhatta őket a kocsmárosné annak az öreg polgárnak, aki sánta lábán bicegett oda a söntéshez, s belevaló férfiúkat keresett. Először az asszony jött oda Aurélhoz, akinek széptevő szavaitól igencsak elpirult, ám mivel férjezett volt, ezért hárítani kényszerült a bókokat, azonban elintézte, hogy az újdonsült hősök, legalábbis a még mindig józan Aurél fogadja az öreget, aki a Gábor György nevet viselte.
Gábor György a debreceni polgár nagy gondban volt. Felesége leányukkal, Dorottyával rokonlátogatóba ment Szolnokra, azonban az asszony meghalt, a leányra pedig szemet vetett a szolnoki szandzsákbég, bizonyos Sasvár (történelmi személyről van szó). A leányt ki kell hozni még mielőtt a ramadán véget ér, ugyanis a böjt utáni első napon már feleségül is veszi a bég Dorottyát. Az öreg polgár nem zárkózott el a jutalmazástól sem, ám hőseink egy magyar leány kiszabadításáért nem voltak hajlandók fizetséget kérni. György uram hálálkodása mellett adott nekik tíz marhát a gulyájából, hogy hajtsák őket Szolnokra. Talán vásár ürügyén könnyebb lesz átjutni a hídon, a városba, majd a várba.
Nem is csalatkoztak, mikor Szolnokra értek, hiszen a törökök átengedték őket a hídon. Az őrökön való átjutásban segített Barabás török nyelvtudása is egy keveset. Aurélnak támadt egy jó ötlete, így meggyőzte – Barabáson keresztül - a várkapunál lévő őröket, hogy Sasvárnak hoztak ajándékot egy északi nemes úrtól, bizonyos Lónyaytól.
Az őrök azonnal Sasvár elé vezették őket, aki örömmel fogadta az ajándékot, s melléjük adott egy fiút, bizonyos Bálintot, akit mindenki csak Török Bálint néven hívott, mivel a törökök nevelték hat-hét éves kora óta. A legény már vagy tizenhat esztendős lehetett, s mind törökül, mind magyarul igen jól beszélt. Ő kísérte hőseinket szállásukra, ahol hosszasan beszélgettek. Bálinttól megtudták, hogy a leányt a várban lévő egyik házban tartják fogva. Sasvár minden naplemente után elmegy Dorottyához, megpróbálván megenyhíteni a leány szívét a házasságig, de eddig még nem tűnt úgy, hogy viszonozná a szerelmét. Sasvár emiatt mélységesen szomorú, mert őrülten szerelmes Dorottyába.
Bálintot meggyőzte Aurél, hogy ha segít bejutni a leányhoz, akkor magukkal viszik őt, s igazi huszárt faragnak belőle. A fiú nagyon örült a lehetőségnek, mert nem szerette túlzottan a török életet. Ekkor megtudakolták tőle, hogy van-e orvos a várban, mivel Barabásnak szüksége lenne altatóra, ugyanis rossz alvó (Ez nem volt igaz, persze az sem, hogy Barabás szerelmes a kisasszonyba, s ezért szeretné utoljára látni, azonban talán, ha Bálint tudja a szökés tervét, nem segít, hiszen nagyon tartott Sasvártól).  Bálint elvitte Barabást az orvoshoz, aki felírt neki egy altatót, amit italba kell keverni, de felhívta a gyaur figyelmét rá, hogy véletlenül se szeszes italba töltse. Mikor visszatértek, elhatározták, hogy másnap el is mennek a lányhoz. Bálint gondoskodik az őrökről, akik titokban igencsak szeretik a jófajta magyar itókákat. (Volt is egy üveg jó boruk erre a célra, melybe belekeverték az altatót.) Bálintnak meghagyták, ha elalszanak az őrök (ekkor már ő is tudta, hogy Barabás uram nehéz alvása csak mesebeszéd), akkor jöjjön vissza az épülethez. Először nem tetszett ez neki, de aztán meggyőzték, hogy azonnal útnak indulnak, nem kell tartania Sasvártól. A fiú azonban továbbra is tartott tőle, mert mint mondotta, Sasvár egy renegát magyar, jól kiismeri az ő észjárásukat, s akár még követi is őket. Sikerült azonban megnyugtatni, így aztán a terv szerint elcsalta az őröket.
Ekkor odamentek a ház ajtajához, Aurél bekopogott. Egy török nyitott ajtót, s értetlenkedve nézte őket, majd mikor látta, hogy a két őr hiányzik, gyorsan kardot rántott, de ekkor már a csikós kezében volt az ostora, s annak nyelével rásújtott a törökre. Az azonnal összeesett. Gyorsan bementek a házba, becsukták maguk mögött az ajtót. Ekkor fentről is egy török jött le a lépcsőn, de Aurél ostorával lerántotta a földre, nyakát törte.
Az emeleten újabb két törökkel kellett megküzdjenek, ekkor már pisztoly is dörrent török részről, de hőseink nem sérültek meg. Gyorsan elintézték őket, majd megtalálták a kisasszonyt, aki a dulakodás zajára bezárkózott a szobájába szolgálóleányával. Miután meggyőzték Dorottyát, hogy segíteni jöttek, felvették a törökök ruháit, s azonnal elindultak az istállókhoz. Ott találták az ifjú Bálintot, aki nagy sietséggel egy lovat szerszámozott föl. Mint megtudták, az ifjú, amikor meglátta a halottakat, rájött, hogy végkép bajba került, s eldöntötte, hogy maga szökik meg. Együtt mentek a kapuhoz, ahol már-már kiengedték volna az őrök őket az álca és az ifjú Bálint beszéde hatására, azonban a szolgálóleány elkiáltotta magát, ezzel leleplezvén őket.
Öldöklő harc vette kezdetét. Barabás puskagolyótól megsérült, s egy kopja is megsebezte karját. Azonban sikerült áttörniük a kapuőrökön, s a töltésen végigszáguldva elérték a hidat…

Itt fejeztük be a játékot, mivel már későre járt. Sajnos rövidre sikeredett, pedig lett volna még mit a tejbe aprítani. Remélhetőleg majd egy következő alkalmon sor kerül a további eseményekre is, melyek összefonódnak a történelemmel…