2010. december 31., péntek

Az elátkozott kastély III.

Játékos Karakterek:

Asuman, 3. szintű varázslónő, a messzi kelet szülötte, hazájának hagyományai szerint nőként a varázslók kasztjába lépett, hosszú távú célja, hogy elismerést és magas pozíciót vívjon ki magának népe körében.
Brindol, 3. szintű harcos nő, akinek szülei korán elhaláloztak, így a falujából elindulva céltalanul vándorol a nagyvilágban.
Gromwell, 3. szintű harcos
Sromm, 3. szintű elf barbár

Eljött a nagy nap, a karaván érkezésének napja. A banditák Gromwell és Sromm vezetésével elfoglalták helyüket. Ulpius nem tartott velük, még hajnalban elindult valahová, elutazásának okát nem osztotta meg barátaival. Sromm ismételten az út közepére ült, a többiek pedig a bozótban várták a karavánt.
Két utazó érkezett először. Közelebb érve látták, hogy két nő. Sromm megszólította őket, az egyik válaszolt neki, ám a másik eltűnt nagy hirtelen. Asuman volt az, aki, mikor észlelte a bozótosban megbúvó banditákat, varázslatba kezdett s láthatatlanságot varázsolt magára. A banditák előugrottak a bokrok közül, össze-vissza hadonásztak, hátha el tudják kapni a „boszorkányt”, eközben Gromwell lefogta Brindolt. Asuman eztán egy fa mögött jelent meg, s varázslatával megvakította az útitársát fogva tartó banditavezért. A banditák jó része erre megrettent, ám volt két-három bátrabb, aki rátámadt Sromm vezetésével. Az elfnek végül sikerült lefognia a varázslónőt. Miután átkutatták a táskáját és megtalálták benne Darion levelét, tisztázódtak a dolgok (A két nő ugyanis az eltűnt kalandozó régi barátja volt, még egymást sem ismerték, csak az úton találkoztak.).
Eztán megbeszélték, hogy Darion ügyét este egymás között megvitatják, majd Asuman és Brindol segítségével felkészültek a karaván fogadására. A távolban az egyik bandita tüzet gyújtott, Brindol levetette páncélját, s alsóruhában az út mellett várta a karavánt, hogy kirohanva a családjára támadókra felhívván a figyelmet elcsalja a karavánőröket. Eközben az út északi oldalán Sromm a Velman fivérekkel és Daherinnel elhelyezkedett a bozótban, míg a többiek Gromwell vezetésével az út déli oldalán rejtőztek el. A varázsnő egy fára is felmászott, hogy onnan dobhasson dobótűket az ellenség nyakába.
A terv remekbeszabottan sikerült, legalábbis úgy tűnt az első pillanatban. Brindol oly meggyőzően adta elő a menekülő leány szerepét, hogy a Karavánvezető maga és a teljes lovas kísérete néhány gyalogossal a segítségére sietett, azonban a lány végül a vezető lován találta magát, s már előre látta, mi lesz akkor, ha elérik a tüzet…
Ahogy eltűntek az erdőben a karavánvezető emberei, a banditák lecsaptak a négy szekérből álló karaván megmaradt őreire. Először az íjászokra támadtak, majd többen dárdával a kocsik mellett álló alabárdosokra dobtak. Az őrök gyorsan eszméltek, ellentámadásba kezdtek. Véres harc vette kezdetét, Gromwellék versenyt futottak az idővel. Az út déli oldalán a bozótosban kialakult harcban a banditák kerekedtek felül, míg az északin a Velman testvéreket egymás után vágták le az alabárdosok. Közben Sromm utasította Daherint, hogy fusson ki és kapjon le egy ládát a szekérről, ám nem sokkal ezután rájött, hogy inkább az egész szekeret el kéne kötni. Így mikor épp visszaért a bandita, ő kivágódott a bokrok közül és felugrott a szekérre. A sebesült íjászt könnyedén lefejelte, majd pedig a gyeplőbe kapva megfordította a szekeret és vágtára fogta a lovakat. Fordulás közben még sikerült legázolnia az éppen odaérő őröket. A távozó szekérre a csapat tagjai felugrottak, azonban nem számoltak a másik szekéren lévő számszeríjásszal, aki a ládával a szekérre visszamászó Daherint hátbalőtte. Vágtára fogták a lovakat, Gromwell átvette a gyeplőt, Sromm azonban leugrott s bevágódott az erdőbe. Visszafele rohant, hogy segítsen Brindolnak, aki eközben a nyeregből leküzdötte magát, ám a karavánvezető lováról leszállva utána eredt, nem kevés hátsó szándékkal. Brindol megkereste az elrejtett fegyverét és szembeszállt a karavánvezetővel, azonban alulmaradt. A férfi rávetette volna magát, amikor a nőnek sikerült kigáncsolnia, eztán visszafutott, s felpattanva az otthagyott lóra visszavágtatott az úthoz. Azonban a zsoldosok már a nyomában voltak…
Sromm a legelső szekérhez osont, majd a számszeríjászt hátulról átdöfte kardjával. A gyeplőt megfogva vágtára ösztökélte a lovakat. Amikor eltűnt mögötte a karaván befordult egy viszonylag rejtett útra. E befordulást látván szeme sarkából Brindol, arra fordította lovát s hamarosan csatlakozott Srommhoz. Szerencséjére a lovasok lemaradtak, s elvesztették nyomát. Miután eltüntették a nyomaikat, a Bozótos belsejében találkoztak a megbeszélt helyen. Sromm ügyes húzása meglepte még Gromwellt is. Örültek a hirtelen ölükbe hullt zsákmánynak. A készpénzt azonnal elosztották egymás között, a többi árut pedig elrejtették.
A banditalakba visszatérve minden elvesztett társuk emlékére ittak, majd Gromwell buzdító beszédet intézett az emberekhez, akiknek ez volt az első igazán komoly akciója, hiszen túlerőben lévő ellenfelet fosztottak ki. Nagy ünneplés vette kezdetét eztán, melyből félrehúzódván a kalandozók megbeszélték végre Darion ügyét. El is határozták, hogy másnap útra kelnek.
Így is tettek, a vezérséget ideiglenesen Madár kapta meg, akit a legmegbízhatóbbnak vélt Gromwell. Először Komortón körbeszaglásztak, Sromm kinn maradt, nehogy felismerjék jellegzetes ruhájáról, a többiek pedig csuklyát húztak fejükre. Megtudták, hogy a karaván, legalábbis a megmaradt része, csak pár napig marad. Ezután indultak csak a Suttogó erdőbe.
Mivel hallották, hogy a hajdani Windornok kastélyához vezető utat mind megleli, aki keresi, hisz odajutni könnyű, de visszatérni lehetetlen, ezért a kemény elhatározással szívükben egyszerűen csak elindultak az egyik ösvényen. Az út egyenesen vezetett a rengetegben, viszonylag könnyű is volt, ugyanakkor folyamatosan hangok kísértették őket. Miután a nap lement, fáklyafénynél folytatták az utat, lidércfények és hívogató női hangok próbálták leterelni az útról.
Ekkor értek ki a tisztásra. Egy dombot pillantottak meg, melynek tetején gyönyörű kastély állt, ablakaiból csak úgy áradt a fény. El is indultak felé, ám megtorpantak egy pillanatra, mikor a hold előbújt a felhők mögül s a fénye felfedte a kastély valódi állapotát: omladozó, növényekkel benőtt fal, az ablakok tátongó, sötét üregek… majd a hold eltűnt a felhők között.
Folytatták az útjukat, egészen a bejáratig, ahol hatalmas kétszárnyú ajtó állta útjukat, zárva volt. Jobb ötlet híján Gromwell bekopogtatott. Az ajtó kísérteties nyikorgással nyílt ki. Gyönyörű, előtérbe kerültek, mely igen tágas, s rendkívül szépen díszített volt. A plafonról hatalmas, aranyozott csillár lógott, rajta rengeteg apró gyertyával, a teremben kisebb asztalok, fogasok és szőnyegek voltak. Több ajtó is vezetett innen, szemből pedig, egy újabb kétszárnyú ajtó mögül, zene hallatszott ki. Erre indultak el, amikor közel értek, az ajtó nyikorogva kinyílt, s hihetetlenül szép látvány tárult a szemük elé. Szinte már angyali fényben fürdő bál volt ugyanis e hatalmas teremben, rengeteg párt láttak, kik gyönyörűbbnél gyönyörűbbek voltak. A távolban pedig egy a környezetétől elütő, fekete ruhás alak forgott egy gyönyörű, fehér menyasszonnyal. Az egész azonban oly annyira erős fényben úszott és oly annyira kivehetetlen volt, hogy Sromm úgy döntött, bemegy a terembe körülnézni.
Bár ne tette volna, ugyanis meglátta, hogy nem akármilyen bál ez. Gyönyörű ruhák tánca volt, nem embereké, mely azonnal véget ért, mikor az egyetlen ember, maga a vár ura, megpillantotta a betolakodókat. Őrült sebességgel, dühösen rohanni kezdett feléjük, szeme izzott a haragtól. A kalandozók hátrálni kezdtek, Sromm is visszatért közéjük, ám hátuk mögött az ajtó már zárva volt, s a megelevenedő bútorok gyűrűjében találták magukat pillanatok alatt. A bútorok megpróbálták elfogni őket, ők azonban küzdöttek, Gromwell egy fogast kettécsapott, mely szörnyű sikoly kíséretében hullott a földre.
– Elég volt! – fagyasztotta meg a mozdulatokat a várúr kiáltása, aki eztán a börtönbe készült vetetni a betolakodókat, hisz nem csak betolakodtak, de még egyik hű emberét is megölték. Gromwell ügyesen közbevetette, hogy ők meg tudják törni az átkot. A várúr hátat fordítva nekik, talán így leplezve szomorúságát, megkérdezte, hogy hogyan gondolják ezt. Gromwell előadott egy hihető történetet a boszorkány megöléséről és az összes utódjának kiirtásáról, no meg a foglyok elengedéséről. – Hazugság – dörögte a vár ura, s kezét a kopasz harcos torkára tette, s már-már készült megfojtani, amikor aztán mégis elengedte.
– Hozzátok el nekem a Kék Virágot, s szabadon engedem a barátotokat – mondta aztán nagy meglepetésükre. Mint megtudták, ő minden ideérkező lelkébe belelát, így rögtön tudta, hogy barátjukért, Darionért, jöttek. Megtudták még azt is, hogy a következő holdtöltéig sikerrel kell járniuk, különben barátjuk beáll a várúr szolgái közé.
Ezután távozni kényszerültek, nem kaptak segítséget a Kék Virággal kapcsolatban. Amikor kiléptek a kastélyból újra előbújt a hold, s egy üres, éjfekete rom nézte a távolodó kalandozókat.
Az út visszafele sokkal rémisztőbb volt. A suttogás kivehetővé vált teljesen: róluk beszéltek s a kastélyban történtekről, sőt hallották két különös hang dialógusát is arról, hogy a boszorkánynak minderről hírt kell vinni. De nem csak ez zavarta meg a nyugalmuk, az út is sokkal nehezebbé vált, a fák elmozdultak addigi helyükről, eleinte nehezítve a haladást, végül pedig bekerítve a kalandozókat. Ekkor óriási hollók csaptak le rájuk az égből. Vad küzdelem vette kezdetét, az egyikkel Gromwell kardja végzett, a másikkal Asuman fáklyája, a harmadik épp hogy csak el bírt szállni, de még mielőtt eltűnt volna az égen megfenyegette őket a boszorkány nevében.
Hosszú, viszontagságos út következett ezután, de reggelre kiértek a Naril partjára, a kőhídtól keletre. Komortóra mentek eztán, ahol Gromwell a Dorn paptól kért szállást ismét, többek között annak a száz aranynak a tudatában, melyet az előző nap ajándékozott az egyháznak. Sromm a templom kertjében éjszakázott ismételten, ide a falon mászott be, nehogy egy karavánőrrel összefusson az utcán. Asuman a fogadóba ment, Brondil pedig a kopasz harcossal tartott.

2010. december 24., péntek

A Láp banditái


Mivel a JK-k a banda vezérei lettek, így akarván-akaratlanul megismerkedtek az útonállókkal s egyben az egész kompánia történetével. Többek között ez a kisebb betekintés arra szolgál, hogy a játékosaim számára ne csak statisztikaként jelenjen meg a banda. Az eddigi két játékban két – még most is élő – banditával ismerkedhettek meg közelebbről, Madárral és Sigislaoval. Rajtuk kívül azonban még heten vannak. Először jöjjön mindenkiről egy rövid kis ismertető, majd pedig egy rövid összefoglaló a banda történetéről.


Axen: Társai a háta mögött Kampókéznek nevezik az ősz öreget, ugyanis bal keze helyén rozsdásodó kampó díszeleg. Ha kellően sokat iszik, rengeteget képes mesélni fiatalkoráról, a kalózéletről, melyet a Keskeny-tengeren töltött. Visszatérő meséje az Aranysziget legendája, melyet állítása szerint ő maga is látott, de egy vihar hirtelen lecsapott rájuk, így soha nem léphettek partra a szigeten.  Arról soha nem beszél, miért jött nyugatra s hagyta ott a régi életét.

Daherin: Harminc nyarat élhetett talán, ő maga sohasem beszél koráról. Szalmaszőke haját és kecskeszakállát nagy odafigyeléssel gondozza. Határozottan hiú jelenség. Miután elcsábította egy Dal Karnaki hatalmasság feleségét és három lányát, menekülnie kellett a városból. Néha eljár Komortóba is, hogy csapja a szelet egynémely hölgyeménynek, de nem érzi jól magát jelenlegi helyzetében, sokat panaszkodik, visszavágyik Dal Karnakba, de egy jó darabig még maradnia kell, hogy odahaza elfelejtsék az incidenst.

Madár: A szőke ifjú tekintete határozottan sunyi. Néha, bár ezt csak nagy mennyiségű alkohol hatására teszi, beszél gyermekkoráról, mely igencsak hányattatott volt. Dal Karnak sikátoraiban nőtt fel, tolvajként tevékenykedett.  Tanúja volt valaminek, aminek nem kellet volna, ezért távozni kényszerült.

Sigislao: E alacsony, középkorú férfi vadász volt Komortóban, mígnem gyávasága miatt felesége elzavarta otthonról. Gaston kapott az alkalmon, s beszervezte a bandába. Részegen minduntalan az aranylovagról beszél, aki belovagolt a Lápba, hogy megküzdjön a trollokkal. Azt mondja, hogy egy napon felkerekedik és megszerzi az eltűnt lovag páncélját és a trollok kincseit is, s visszatér Komortóba, ahol egy fiatal menyecskével új életet kezd, hadd irigykedjen a hálátlan neje.

Sybur: Fekete hajú, de deresedő halántékú, magas, izmos férfi, aki mértékkel fogyasztja csak az alkoholt. Gaston bizalmasa volt, legalábbis ezt mondják a többiek. Magáról sohasem beszél, ha kérdezik, kitérő válaszokat ad.

Ohmar: Kicsit kövérkés, barna hajú férfi. Nem veti meg az élet örömeit, s rendkívül kapzsi, egy kis aranyért még az anyját is eladná, sőt társai szerint el is adta. Ő maga ezt nem erősítette meg, igaz, nem is cáfolta, egyszerűen nem beszél a múltjáról.

Velman testvérek: Flin és Glen, a legkülönösebb emberek a bandában. A messzi Sóvárosból jöttek, ahol példátlan erőszaktevéseikkel és gyilkosságaikkal váltak hírhedté. Miután lelepleződtek menekülni kényszerültek, azóta vándorolnak megerőszakolt és felkoncolt női hullákat maguk mögött hagyva. Sehol sem töltenek túl sok időt, de terveikről nem beszélnek.

Vigyor: Szeleslaki suhanc, akit a mostohabátyja üldözött el apjuk halála után. Mogyoróbarna szemeiben bosszú lángja ég. A kompánia legjobb íjásza, rendkívül éles a szeme. Nevét onnan kapta, hogy mindig hátborzongatóan elvigyorodik, mikor célba talál.

A banda tevékenysége már jó két-három évvel ezelőtt megkezdődött, ám a lápba csak alig egy éve, egy gyilkosság után kényszerült az a néhány vadász, aki Gaston vezetésével néha rajtaütött békés kereskedőkön. Ezután költöztek a lápi romba, melyre maga Gaston akadt rá egy vadászat során. A vidék veszélyeivel hamar megismerkedtek, egy társukat elhurcolták a trollok, ezért naplemente után csak szükség esetén közlekednek a Láp ösvényein. Éjszakázni a rom kazamatájában szoktak, vagy a Bozótosban. Sokszor több csoportra oszlanak. Az évek során sokan csatlakoztak hozzájuk és persze fogyatkozott is a kompánia. Az igazi korszakváltás Gaston halálával kezdődött, ugyanis két kalandozó, Gromwell és Sromm lépett a rablóbanda élére. 

2010. december 11., szombat

Az elátkozott kastély II.

Sromm, 3. szintű elf barbár
Ulpius, 3. szintű tolvaj, Dal Karnak szülötte, aki a nyomornegyedben nőtt fel, korán a tolvajok sorába lépett, s igen ügyes besurranó hírében áll

Barátaim!
Reméltem, megvárhatom, míg ideértek, ám az istenek másként akarták. Tegnap éjjel eljött hozzám Meryelle, miatta jöttem ugyanis, hiszen nem halt meg. Érzem, jóvá tehetek mindent! Eljött hozzám, s magával hívott a Hétarcú fához. Egy Gaston nevű erdőkerülőt bíztam meg, hogy elvezessen oda. Remélem, megkapjátok a levelem.
Merun óvjon titeket!
Darion


A levélen nem sokat tanakodtak, elnapolták az ügyet, mert másnapra várták a karavánt. Ki is vonult a teljes kompánia, elhelyezkedtek az út mellett, míg Sromm leült az út közepére. Sokáig vártak, az idő lassan telt. Egyszer csak egy alak tűnt fel az úton. Ulpius volt az, a tolvaj, aki szintén kapott egy levelet barátjától, Dariontól. Ő azonnal felismerte a különös „ruhájáról” az elf barbárt, egyben régi cimboráját, s intett neki. Sromm majd Gromwell szintúgy üdvözölte, eztán az előbújó banditáknak is bemutatták.
Ulpius elmesélte, hogy a karaván két-három napot is késhet, hiszel lefordultak Szelesdomb felé, s csak később jönnek erre. (Hozzátenném, hogy a térkép el lett méretezve, így ami ott kb. 1 mérföld, az inkább 3-5 mérföld. Későbbiekben kijavítom.) Így hát visszamentek a banditalakba, hogy elüssék az időt, főként ivással.
Sromm hallotta, hogy az egyik bandita, bizonyos Sigislao, egy másfél hónappal azelőtti eseményt beszél el társainak. Egy „aranylovagról”, aki fényes páncéljában lovagolt a Lápba, hogy megküzdjön a förtelmes trollokkal. Azóta se hallott róla senki, ám Sigislao bizonygatta, hogy a páncélja s lovának páncélja is csupa arany volt. Később, beszélgetésnél Sromm kiderítette, Sigislao egészen pár héttel ezelőtt még Komortóban élt a feleségével, ám az, mivel gyávának tartotta a férfit, elüldözte. Részegen mind azt bizonygatta ő majd megkeresi az aranylovagot, s a páncéljának pénzéből gazdag lesz és hazamegy, de nem veszi vissza feleségét, hanem majd fiatal lánykáknak csapja a szelet…
Ulpiust nem hagyta nyugodni az egyik lezárt ajtó a folyosó végén, annak ellenére sem, hogy a banditák szerint csak értéktelen holmik vannak benn. („Akkor miért zárták be?”) Éjszaka kilopódzott, és mivel különös suttogást hallott belülről, visszament a többiekhez. Hajnalban azonban, míg a másnapos banditák ébredeztek, Srommal visszament az ajtóhoz, hallgatóztak, s mivel nem hallottak semmit, feltörték a zárszerkezetet.
Különös kis helyiség volt, benn feltekert régi szőnyegekkel, gabonás hordókkal és mindenféle kacattal s egy fényes, fehér amforával. Az amfora felkeltette Ulpius figyelmét, megpróbálta leszedni a fedőjét, de ekkor újra meghallotta a suttogást, s nem csak ő… Megfordultak, hogy eltűnjenek, ám egy különös lény állt össze árnyakból és füstből, mely rájuk vetette magát. Elég heves harc vette kezdetét, melyben Sromm igencsak legyengült, de végül sikerült elpusztítaniuk az amfora szellemét. A végzetes tárgy belsejében egy aranygolyót találtak, melyen különös vésetek voltak.
Egy kis pihenés s szerény reggeli után elindultak Komortóba, hogy érdeklődjenek Darion felől. Gromwell nem tartott velük, ő fontosabbnak érezte a banditák koordinálását. A városba érve a fogadót keresték fel, ahol egy jó sör mellett újra beszéltek a fogadóssal a Hétarcú fáról, aki az elöljáróhoz küldte őket, hiszen ő maga nem járt még a Narilon túl. Átbaktattak hát az elöljáróhoz, aki elmondta, hogy vezetőt a vadászok között találnak csak, ám valószínűleg mind oda van, leszámítva Wornikot, aki épp lábadozik. Az ifjú örült nekik, s mivel már egészen jó állapotban volt, annyira mindenképp, hogy 10 aranyért oda-vissza megjárja velük az erdőt, elvállalta a megbízást. Mesélt nekik a Hétarcú fáról is, mely igen ősi hely, s különböző szóbeszédek járják, egyesek szerint gonosz, mások szerint az utolsó szent az erdőben, de annyi bizonyos, hogy egy vén és mogorva druida lakja.
Dél körül indultak, átkeltek a Narilon átívelő ősi kőhídon, majd pedig bevetették magukat az erdőbe. Különös suttogó hangok kísértették őket, villanások, árnyak, fények jelentek meg egy-egy pillanatra s végig olyan érzésük volt, mintha követnék őket. Wornik útközben szóval tartotta őket, s rájuk szólt, ne hagyják megtéveszteni magukat, csak őt kövessék. Sokat nem haladhattak, mert az erdőben korán sötétedik, s még a köd is leszállt. Tábort vertek, egy központi tüzet állítottak és körben is tüzeket raktak, majd Sromm felverte a sátrát. Wornik vállalta az első őrséget, eztán jött Ulpius, akinek az őrsége alatt jöttek az erdőt járó orkok…
Először a tűzkört futották körbe, hogy hergeljék a kalandozókat, és rájuk ijesszenek, ám ők nem ijedtek meg. Egy nagyobb fának vetették hátukat, pajzsuk mögé térdeltek és onnan kezdtek el nyílzáport zúdítani a fenevadakra. Azok íjászai nyilakkal feleltek. Sromm vállába fúródott egy vessző, de sikerült lelőnie az egyik orkot. Azok eltaposták a tüzeket s egyre bennebb vonták a gyűrűt. Wornik és Sromm újra lőtt, igaz Wornik húrja elpattant, ám Sromm ismét talált, s mindeközben Ulpius két tőrt hajított el, az egyik azonnal átjárta egy bestia torkát. Ekkor rohamra indultak az orkok, Wornik lándzsáját kézbe kapva szembefutott az egyikkel és felnyársalta, Ulpius tőrt dobott, Sromm pedig kigáncsolt egy orkot felkeltében a pajzsával egy másikat pedig levágott. Ezután már csak őrült kaszabolás volt hátra, mely során egy elmenekülőt leszámítva minden orkot levágtak. Sromm megsérült, Wornikot pedig kapott egy kisebb sebet a hátára, de ezeket az elf barbár fertőtlenítette és bekötözte. Ulpius pedig összeszedte a tőreit. Az idő gyorsan eltelt, s amint kivilágosodott a lombok alatt elindultak tovább.
Hamarosan elértek egy tisztást, melynek közepén a Hétarcú fa állt. Különös, öreg, valóban hét arccal bíró fa volt. Csak a két barát ment ki a tisztásra, vezetőjük tiltakozott az ellen, hogy kilépjen rejtekéből. Nem történt semmi különös, míg egy holló nem repült a tolvaj vállára és fennhangon nem kért tőle kekszet. Mivel Ulpiusnál nem volt keksz, a madár jól megkopogtatta koponyáját. Eztán a fák megmozdultak, s egy öreg, mohlepte ember lépett ki közülük, akinek mintha gombák nőttek volna a szakállából. A kekszet követelő holló a vállára telepedett. A druida igen mogorván viseltetett a betolakodók iránt, ám azt elmondta nekik, hogy barátjuk erre nem járt, valószínűleg megzavarták az elméjét s most az erdő mélyén álló kastély fogja vagy halott.
Srommék visszamentek Komortóba eztán, hisz nem kaptak túlzottan jó híreket, ráadásul a Wornik által mesélt történetek se tetszettek nekik az erdőben túl sokat időzőkről, akik észre sem vették, hogy lábuk helyett fatagokon lépkednek haza…
A fogadóban iddogáltak kicsit, s közben egy ott ülő kereskedőnek Ulpius eladta az aranygolyóját. (Ulpius épp bemutatta magát és Srommot, mikor elhangzott Dani szájából egy aranyköpés, mely ott nagyot ütött, sokat nevettünk rajta, így értékelte ugyanis saját karakterét társa szemével: „Az a barátom benne van a bestialitásba’.”) Eztán nyugovóra tértek, hogy másnap felkeressék a banditákkal maradt Gromwellt, s megosszák vele mindazt, amit megtudtak.