Az elátkozott kastély III.

Játékos Karakterek:

Asuman, 3. szintű varázslónő, a messzi kelet szülötte, hazájának hagyományai szerint nőként a varázslók kasztjába lépett, hosszú távú célja, hogy elismerést és magas pozíciót vívjon ki magának népe körében.

Brindol, 3. szintű harcos nő, akinek szülei korán elhaláloztak, így a falujából elindulva céltalanul vándorol a nagyvilágban.

Gromwell, 3. szintű harcos

Sromm, 3. szintű elf barbár

Eljött a nagy nap, a karaván érkezésének napja. A banditák Gromwell és Sromm vezetésével elfoglalták helyüket. Ulpius nem tartott velük, még hajnalban elindult valahová, elutazásának okát nem osztotta meg barátaival. Sromm ismételten az út közepére ült, a többiek pedig a bozótban várták a karavánt.

Két utazó érkezett először. Közelebb érve látták, hogy két nő. Sromm megszólította őket, az egyik válaszolt neki, ám a másik eltűnt nagy hirtelen. Asuman volt az, aki, mikor észlelte a bozótosban megbúvó banditákat, varázslatba kezdett s láthatatlanságot varázsolt magára. A banditák előugrottak a bokrok közül, össze-vissza hadonásztak, hátha el tudják kapni a „boszorkányt”, eközben Gromwell lefogta Brindolt. Asuman eztán egy fa mögött jelent meg, s varázslatával megvakította az útitársát fogva tartó banditavezért. A banditák jó része erre megrettent, ám volt két-három bátrabb, aki rátámadt Sromm vezetésével. Az elfnek végül sikerült lefognia a varázslónőt. Miután átkutatták a táskáját és megtalálták benne Darion levelét, tisztázódtak a dolgok (A két nő ugyanis az eltűnt kalandozó régi barátja volt, még egymást sem ismerték, csak az úton találkoztak.).

Eztán megbeszélték, hogy Darion ügyét este egymás között megvitatják, majd Asuman és Brindol segítségével felkészültek a karaván fogadására. A távolban az egyik bandita tüzet gyújtott, Brindol levetette páncélját, s alsóruhában az út mellett várta a karavánt, hogy kirohanva a családjára támadókra felhívván a figyelmet elcsalja a karavánőröket. Eközben az út északi oldalán Sromm a Velman fivérekkel és Daherinnel elhelyezkedett a bozótban, míg a többiek Gromwell vezetésével az út déli oldalán rejtőztek el. A varázsnő egy fára is felmászott, hogy onnan dobhasson dobótűket az ellenség nyakába.

A terv remekbeszabottan sikerült, legalábbis úgy tűnt az első pillanatban. Brindol oly meggyőzően adta elő a menekülő leány szerepét, hogy a Karavánvezető maga és a teljes lovas kísérete néhány gyalogossal a segítségére sietett, azonban a lány végül a vezető lován találta magát, s már előre látta, mi lesz akkor, ha elérik a tüzet…

Ahogy eltűntek az erdőben a karavánvezető emberei, a banditák lecsaptak a négy szekérből álló karaván megmaradt őreire. Először az íjászokra támadtak, majd többen dárdával a kocsik mellett álló alabárdosokra dobtak. Az őrök gyorsan eszméltek, ellentámadásba kezdtek. Véres harc vette kezdetét, Gromwellék versenyt futottak az idővel. Az út déli oldalán a bozótosban kialakult harcban a banditák kerekedtek felül, míg az északin a Velman testvéreket egymás után vágták le az alabárdosok. Közben Sromm utasította Daherint, hogy fusson ki és kapjon le egy ládát a szekérről, ám nem sokkal ezután rájött, hogy inkább az egész szekeret el kéne kötni. Így mikor épp visszaért a bandita, ő kivágódott a bokrok közül és felugrott a szekérre. A sebesült íjászt könnyedén lefejelte, majd pedig a gyeplőbe kapva megfordította a szekeret és vágtára fogta a lovakat. Fordulás közben még sikerült legázolnia az éppen odaérő őröket. A távozó szekérre a csapat tagjai felugrottak, azonban nem számoltak a másik szekéren lévő számszeríjásszal, aki a ládával a szekérre visszamászó Daherint hátbalőtte. Vágtára fogták a lovakat, Gromwell átvette a gyeplőt, Sromm azonban leugrott s bevágódott az erdőbe. Visszafele rohant, hogy segítsen Brindolnak, aki eközben a nyeregből leküzdötte magát, ám a karavánvezető lováról leszállva utána eredt, nem kevés hátsó szándékkal. Brindol megkereste az elrejtett fegyverét és szembeszállt a karavánvezetővel, azonban alulmaradt. A férfi rávetette volna magát, amikor a nőnek sikerült kigáncsolnia, eztán visszafutott, s felpattanva az otthagyott lóra visszavágtatott az úthoz. Azonban a zsoldosok már a nyomában voltak…

Sromm a legelső szekérhez osont, majd a számszeríjászt hátulról átdöfte kardjával. A gyeplőt megfogva vágtára ösztökélte a lovakat. Amikor eltűnt mögötte a karaván befordult egy viszonylag rejtett útra. E befordulást látván szeme sarkából Brindol, arra fordította lovát s hamarosan csatlakozott Srommhoz. Szerencséjére a lovasok lemaradtak, s elvesztették nyomát. Miután eltüntették a nyomaikat, a Bozótos belsejében találkoztak a megbeszélt helyen. Sromm ügyes húzása meglepte még Gromwellt is. Örültek a hirtelen ölükbe hullt zsákmánynak. A készpénzt azonnal elosztották egymás között, a többi árut pedig elrejtették.

A banditalakba visszatérve minden elvesztett társuk emlékére ittak, majd Gromwell buzdító beszédet intézett az emberekhez, akiknek ez volt az első igazán komoly akciója, hiszen túlerőben lévő ellenfelet fosztottak ki. Nagy ünneplés vette kezdetét eztán, melyből félrehúzódván a kalandozók megbeszélték végre Darion ügyét. El is határozták, hogy másnap útra kelnek.

Így is tettek, a vezérséget ideiglenesen Madár kapta meg, akit a legmegbízhatóbbnak vélt Gromwell. Először Komortón körbeszaglásztak, Sromm kinn maradt, nehogy felismerjék jellegzetes ruhájáról, a többiek pedig csuklyát húztak fejükre. Megtudták, hogy a karaván, legalábbis a megmaradt része, csak pár napig marad. Ezután indultak csak a Suttogó erdőbe.

Mivel hallották, hogy a hajdani Windornok kastélyához vezető utat mind megleli, aki keresi, hisz odajutni könnyű, de visszatérni lehetetlen, ezért a kemény elhatározással szívükben egyszerűen csak elindultak az egyik ösvényen. Az út egyenesen vezetett a rengetegben, viszonylag könnyű is volt, ugyanakkor folyamatosan hangok kísértették őket. Miután a nap lement, fáklyafénynél folytatták az utat, lidércfények és hívogató női hangok próbálták leterelni az útról.

Ekkor értek ki a tisztásra. Egy dombot pillantottak meg, melynek tetején gyönyörű kastély állt, ablakaiból csak úgy áradt a fény. El is indultak felé, ám megtorpantak egy pillanatra, mikor a hold előbújt a felhők mögül s a fénye felfedte a kastély valódi állapotát: omladozó, növényekkel benőtt fal, az ablakok tátongó, sötét üregek… majd a hold eltűnt a felhők között.

Folytatták az útjukat, egészen a bejáratig, ahol hatalmas kétszárnyú ajtó állta útjukat, zárva volt. Jobb ötlet híján Gromwell bekopogtatott. Az ajtó kísérteties nyikorgással nyílt ki. Gyönyörű, előtérbe kerültek, mely igen tágas, s rendkívül szépen díszített volt. A plafonról hatalmas, aranyozott csillár lógott, rajta rengeteg apró gyertyával, a teremben kisebb asztalok, fogasok és szőnyegek voltak. Több ajtó is vezetett innen, szemből pedig, egy újabb kétszárnyú ajtó mögül, zene hallatszott ki. Erre indultak el, amikor közel értek, az ajtó nyikorogva kinyílt, s hihetetlenül szép látvány tárult a szemük elé. Szinte már angyali fényben fürdő bál volt ugyanis e hatalmas teremben, rengeteg párt láttak, kik gyönyörűbbnél gyönyörűbbek voltak. A távolban pedig egy a környezetétől elütő, fekete ruhás alak forgott egy gyönyörű, fehér menyasszonnyal. Az egész azonban oly annyira erős fényben úszott és oly annyira kivehetetlen volt, hogy Sromm úgy döntött, bemegy a terembe körülnézni.

Bár ne tette volna, ugyanis meglátta, hogy nem akármilyen bál ez. Gyönyörű ruhák tánca volt, nem embereké, mely azonnal véget ért, mikor az egyetlen ember, maga a vár ura, megpillantotta a betolakodókat. Őrült sebességgel, dühösen rohanni kezdett feléjük, szeme izzott a haragtól. A kalandozók hátrálni kezdtek, Sromm is visszatért közéjük, ám hátuk mögött az ajtó már zárva volt, s a megelevenedő bútorok gyűrűjében találták magukat pillanatok alatt. A bútorok megpróbálták elfogni őket, ők azonban küzdöttek, Gromwell egy fogast kettécsapott, mely szörnyű sikoly kíséretében hullott a földre.

– Elég volt! – fagyasztotta meg a mozdulatokat a várúr kiáltása, aki eztán a börtönbe készült vetetni a betolakodókat, hisz nem csak betolakodtak, de még egyik hű emberét is megölték. Gromwell ügyesen közbevetette, hogy ők meg tudják törni az átkot. A várúr hátat fordítva nekik, talán így leplezve szomorúságát, megkérdezte, hogy hogyan gondolják ezt. Gromwell előadott egy hihető történetet a boszorkány megöléséről és az összes utódjának kiirtásáról, no meg a foglyok elengedéséről. – Hazugság – dörögte a vár ura, s kezét a kopasz harcos torkára tette, s már-már készült megfojtani, amikor aztán mégis elengedte.

– Hozzátok el nekem a Kék Virágot, s szabadon engedem a barátotokat – mondta aztán nagy meglepetésükre. Mint megtudták, ő minden ideérkező lelkébe belelát, így rögtön tudta, hogy barátjukért, Darionért, jöttek. Megtudták még azt is, hogy a következő holdtöltéig sikerrel kell járniuk, különben barátjuk beáll a várúr szolgái közé.

Ezután távozni kényszerültek, nem kaptak segítséget a Kék Virággal kapcsolatban. Amikor kiléptek a kastélyból újra előbújt a hold, s egy üres, éjfekete rom nézte a távolodó kalandozókat.

Az út visszafele sokkal rémisztőbb volt. A suttogás kivehetővé vált teljesen: róluk beszéltek s a kastélyban történtekről, sőt hallották két különös hang dialógusát is arról, hogy a boszorkánynak minderről hírt kell vinni. De nem csak ez zavarta meg a nyugalmuk, az út is sokkal nehezebbé vált, a fák elmozdultak addigi helyükről, eleinte nehezítve a haladást, végül pedig bekerítve a kalandozókat. Ekkor óriási hollók csaptak le rájuk az égből. Vad küzdelem vette kezdetét, az egyikkel Gromwell kardja végzett, a másikkal Asuman fáklyája, a harmadik épp hogy csak el bírt szállni, de még mielőtt eltűnt volna az égen megfenyegette őket a boszorkány nevében.

Hosszú, viszontagságos út következett ezután, de reggelre kiértek a Naril partjára, a kőhídtól keletre. Komortóra mentek eztán, ahol Gromwell a Dorn paptól kért szállást ismét, többek között annak a száz aranynak a tudatában, melyet az előző nap ajándékozott az egyháznak. Sromm a templom kertjében éjszakázott ismételten, ide a falon mászott be, nehogy egy karavánőrrel összefusson az utcán. Asuman a fogadóba ment, Brondil pedig a kopasz harcossal tartott.