Mielőtt azonban hőseink tényleg elhagyták volna Szemest, hogy leszámoljanak a banditákkal, úgy döntöttek, felbérelnek néhány keménykötésű fazont, akik majd segítik őket az esetleges túlerővel szemben. A fogadóban sikerült is három átutazóval összefutni, akik igencsak jónak tűntek a feladatra. Igaz, az áruk borsos volt, fejenként ötven ezüstöt kértek. Tuome igyekezett lealkudni az árukból, de nem sikerült. Határozottan állították, hogy igazán hasznos segítséget nyújtanak majd, főleg a banditákkal szemben. Be is mutatkoztak: Baldar, Boldar és Beldodar volt becses nevük, s mint nevük hasonlatosságából ítélni lehet, testvérek voltak. Blake végül rábólintott, hogy legyen, így aztán már Tuome sem zsugoriskodott tovább.
Hőseink tehát – immár megnövekedett létszámmal – elindultak az úton északra, hogy szembenézzenek a banditákkal. Úgy vélték, a legjobb, ha nem térnek le az útról, így előbb utóbb beleakadnak az útonállókba. Nem is tévedtek. Egy pár órás nem túl megerőltető sétát követően egyszer csak elébük lépett egy fickó, s a pénzüket követelte. Ekkor feltűnt nekik, hogy körülöttük a bokrokban is sokan lehetnek. Blake Bhelát az eléjük lépőre uszította, majd mikor a bokrokból nyílzápor zúdult rájuk, a pajzs fedezékéből kibújva máris az egyik íjászt rohamozta meg. Tuome sem ijedt meg, íjával viszonozta a tüzet, ahogy Boldar és Beldodar is íj után nyúlt. Baldar volt az egyetlen a testvérek közül, aki karddal ugrott az egyik bokorban rejtőző útonállónak. Heves küzdelem vette kezdetét.
Blake két banditával egyszerre vívott, halálos csapásokat osztott, ám egy-egy karcolást ő sem kerülhetett el. Bhela eközben végzett az első áldozatával, de igencsak sok sebet szerzett, s rárohant egy Blake-et hátba lőni készülő banditára, így az nem járhatott sikerrel, azonban elővette kardját s a mabarit egy jól irányzott mozdulattal leszúrta. Blake kutyája vesztét látva levágta az egyik ellenfelét, majd fellökte a másikat, s már ott is volt az eszméletlen ebnél. Gyorsan ellátta, hogy nehogy elvérezzen, majd pedig rávetette magát az időközben már Baldarra lövő íjászra.
Tuome is osztotta a halált. Legalább két banditával az ő nyílvesszői végeztek, de még többet megsebeztek. Mellette a három testvér is jól harcolt, habár nem voltak olyan jó harcosok, mint mondták. Baldar végül több sebből vérezve esett össze holtan. Rajta már nem segíthettek. Fivérei erre dühödten felkiáltottak, s lerohanták a gyilkosait, ám a csata kimenetele nem rajtuk múlt, hanem sokkal inkább hőseinken. Végül győztek.
Egyetlen banditát hagytak életben, akit lekötöztek, majd miután a hullákat bevitték a bozótosba, kikérdezték. Megtudták, hogy Aldric, a vezérük, a táborban van. A bandita nem nagyon akaródzott megmondani, merre van a táboruk, ám miután azt ígérték neki, hogy elengedik, mégis elárulta. De nem engedték el. Tuome és Blake úgy döntöttek, magukkal viszik, hátha hazudik. Baldar testét elrejtették, hogy míg vissza nem térnek, biztonságban legyen.
Ezután behatoltak az erdőbe, majd egy kiadós gyalogutat követően eljutottak a banditák táborába. Egy magaslatról figyelték meg a terepet. Mindössze két őrt láttak. Blake meg akarta lepni őket, ezért délre kerülőt tett, azonban az egyik őr észrevette. Tuome és Boldar lelőtték a másik, hozzájuk közelebb eső őrt, majd pedig Blake rárontott az őt észrevevő őrre. Aztán kirohant a sátorból Aldric, és Blakre támadt. Blake keményen állta a csapásokat. Nem sokkal később Bhela is harcba vetette magát. Míg ők harcoltak, a testvérek nyílzáport zúdítottak a vezérre. Eközben Tuome belopózott a táborba, s egyenesen ahhoz a sátorhoz ment, melyből Aldric kilpett. Bent apró holmikat talált és tett zsebre, mint például egy pipát, majd pedig észrevett egy ládát is. Ezt azonban bárhogy próbálta, nem tudta kinyitni. Egy levelet is talált – valószínűleg épp ezt írta a sátorban a banditavezér –, melyben váltságdíjat követelt egy gyerekért cserébe.
Kint ezalatt Blake sikerrel megölte az őrt, majd pedig a Aldricot is. Eztán átkutatta mindkét férfit. A banditák vezérénél egy kulcsot talált, később ennek segítségével kinyitották a Tuome által megtalált ládát, s egész szép summára tettek szert. A levélben említett fiút is megtalálták az egyik sátorban. Mint kiderült, ő Sam, aki épp Lotheringbe tartott a nagyapjához, mivel szülei halála után ő maradt az egyetlen rokona. Kísérőit a banditák megölték, őt pedig elfogták, azt gondolván, hogy gazdag lehet nagyapja – amiben annyira nagyon nem is tévedtek.
Az elfogott banditát eztán sem engedték el, hanem úgy döntöttek a faluba viszik, s átadják az uraság embereinek, hadd döntsenek azok a sorsáról. Szemesen aztán mégis elengedték, miután kikérdezték. Igaz, a ruháját elvették tőle, mivel a bandita beszámolója szerint ők is meztelenre vetkőztettek egy bárdot, és úgy zavarták el. Állítása szerint, azonban egyetlen énekest sem öltek meg.
Miután a banditát elhajtották, Samet elrendezték – a fogadósnak adtak 20 ezüstöt, hogy gondoskodjék róla, s küldessen a nagyapjáért –, a bátyjukat gyászoló fivéreknek is kiadták az útjukat, mivel úgy vélték, nem teljesítettek az áruknak megfelelően. Mindenesetre azért kifizették őket.
Hőseink eztán kipihenték a fáradalmaikat, majd pedig úgy döntöttek, ellátogatnak a Nevető sziklához, ahová a bárdok is tartottak. Talán kideríthetik, hogy mi folyik ott. Egy kiadós gyalogutat követően el is jutottak oda. A szél hatására valóban különös „hangot” adott ki a szikla, bár ezt semmiképpen nem érezték nevetésnek. Mivel nem találtak semmit, úgy döntöttek alaposan körbejárják a terepet. Egyszer csak egy hang szólt rájuk, s szólította fel őket távozásra. Blake a csapat elé állt, hogy testével és egyben vértjével védje társait, majd pedig megpróbált szót érteni a hanggal, miközben kifürkészte, hogy az hol rejtőzik. Az azonban hajthatatlan volt, sőt egyenesen szidalmazta Blake-et és az emberi fajt. Eztán Tuome próbált szót érteni vele, neki már sikerült néhány dolgot kihúznia belőle: „Mind megölöm, aki a szörnyeteghez jön tiszteletét tenni és hajbókolni. Őt is megöltem, a követőit is megölöm. Elragadta tőlem a lányomat.” Ezután újra távozásra szólította fel őket, sőt egy nyílvesszőt is eléjük lőtt. Tuome-ot is szidta, mert az emberekkel barátkozik. Hőseink nem akartak harcba szállni a megkeseredett erdőelf nővel, ezért hát szépen elhátráltak, majd pedig visszamentek Szemesre.
A faluban felkeresték Horwellt, akitől megtudták a teljes történetet, ugyanis az egész eset még az ő fiatalsága idején történt, mikor egy erdőelf klán táborozott a közeli erdőben. Akkor járt erre Elegos, a hatujjú is, aki egy csapásra beleszeretett Unathe lányába. Megszöktette, hogy együtt éljenek aztán. Egy kis házba költöztek a mai Nevető sziklához közel – régen ugyanis többen is laktak arrafelé –, majd pedig egy ideig ott éltek. Egyszer aztán, mikor Elegos zenélni ment, s míg a leány egyedül volt, néhány kitaszított szemesi gonosztevő elkapta, megbecstelenítette, majd pedig megölte őt. A visszatérő Elegos bosszúszomjasan követte a nyomaikat, de ekkor már Unathe minddel végzett, s a későbbi Nevető sziklánál – mely Horwell szerint nem is Elegosról, hanem az eszét vesztett Unathe kacagásáról kapta nevét – kivégezte a bárdot is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése