2011. június 26., vasárnap

Dekomoran

Ez a játékbeszámoló Urban Véletlen Találkozások II.-n lemesélt moduljának egy héttel korábbi tesztmeséléséről íródott. A beszámolóból talán sok rész kimaradt, s talán túlzottan is a karakterem szemszögéből írtam le az eseményeket, de azért remélhetőleg élvezhetőre sikeredett.

Ha hiszitek történetem, ha nem, én elmondom azért. Szavam igazáról meg nem győződhet az, ki nem látta, amit én, bár már magam is kételkedem, hogy minden pont úgy történt-e, miképpen emlékszem reá.
Az egész azután kezdődött, hogy a hajó, melynek kapitánya voltam, kigyulladt. Nem maradt szinte semmim. Ezért is vetődtem régi ismerősöm, Peter de Konig lovag mellé. Hajdan az én hajóm vitte a nagy hadjáratra őt s bandériumát. Örömmel fogadott társaságában engem, s az egyik hű matrózomat John Salsmannt. Hans Hansen az ifjú kovácslegény is velünk tartott, hisz Peter lovag jó kovácsmester is volt egyben, senki sem értett nála jobban a páncélokhoz.
Angstwaldban ért utol minket a Vörös Halál, a szörnyű pestis. Giallo herceg várába hívta az arra érdemeseket, s az érdemteleneket is, hogy ott vészeljék át a járványt. Szerencsénk volt, hisz Peter nemesember lévén bebocsáttatást nyert a falak közé, s vele együtt mi is. Itt csapódott hozzánk egy cigányleány, Rosie. Az első hét csodásan telt, lakomák és bálok kísérték egymást, s a vendégek jobbnál jobb mesékkel, történetekkel szórakoztattattak. Mindezek közül a leghátborzongatóbb a keleti végekről szólt. Egy gyilkos hordáról, mely a civilizációnk ellen tör.
No de bizonyára már azon gondolkodtok, hogy vajh mi történhetett, hogy ily fiatalon megőszültem. Ne nevessetek ki! Bizony még harminc telet sem éltem, s már oly hófehér minden hajszálam, mint az északi jégtáblák.
Történt tehát, talán a tizedik napon, nem is emlékszem már pontosan, hogy Van Gőg, egy főrendi ember bekötött fejjel elénk jött, s kezünkbe nyomva egy kulcscsomót a kazamatákba küldött. „Bor kell még a vendégeknek.” Ej, igen, a jó bor, tölts egy kicsit fiam, hadd nedvesítsem kicsit a torkom, hogy könnyebben csússzanak a szavak.
No tehát, lementünk a kazamatákba, hogy bort hozzunk. Előbb a kriptákat találtuk meg, ám társaim jobbnak látták a másik irányban folytatni, hát nem ellenkeztem. Végül ráleltünk a borra. S nem csak a borra, de egy titkos ajtóra is! Mindezt bor iránti szeretetemnek köszönhettük, hiszen nem hagyhattam felderítetlenül még egy üres hordót sem. Igaz, az ajtónak közel sem annyira örültem, mint amennyire örültem volna egy kis jófajta borkocsonyának.
Elindultunk felderíteni az alagutat, mely a rejtekajtóból nyílt. A kompaszom szerint a közeli malom felé vitt. Mivel nem szándékoztunk elhagyni a kastély védelmét, ezért visszafordultunk. A hordókat felfele görgetve útközben hangokat hallottunk. Gyereksikongást s egy öregember hangját. Egy titkosajtóra leltünk, mely mögött Leonardo Vadinci laboratóriuma volt. Az öreg épp azon ügyködött, hogy a fiút begyömöszölje egy óriási fémtojásba. Peter lovag megmentette a gyereket. Némi beszélgetés után, jómagam még festettem is egy kicsit, távoztunk.
A kazamata feljáratánál egy különös őrrel találkoztunk, aki szkeptikusan állt hozzánk, önmagához és a világhoz. Társaim, kik a hordót cipelték, nem igazán bírtak vele, ezért én vettem kezembe az irányítást: - És te ki vagy? – kérdeztem. – Hát… - jött a bizonytalan válasz. – No, hát akkor keresd meg magad! – mondottam végül neki, s kihasználva megrökönyödését, elléptem mellette. Hordót cipelő társaim azonban nem tudták, mitévők legyenek. Végül, mivel őket továbbra sem engedte volna át, egyszerűen a kezébe dobták az egyik hordót, hogy fogja meg. Így aztán a szkeptikus őr elterült.
Fenn nagy nyüzsgés fogadott. Az ágyúlövésekkel igyekezett a vár vezetése figyelmeztetni a délen elvonuló ellenséges ármádiát arra, hogy ne kezdjen ily erősséggel. Sajnos ez inkább felhívta ránk a figyelmet. Bizony, emlékszem arra a szörnyűséges vadállatra, melyet a fekete hadnép hozott a falak alá. Óriási vakondok volt, akkora, mint egy galleon! Tudtuk, ha nem sikerül megölni, befúrja magát. Ej, bár ennyi lett volna. De nem, az óriás vakondokot a cannonmeister sikeresen kilőtte a hatalmas ágyúval. Örömünnep vette hát kezdetét. Jaj, egy kis bort, igen, köszönöm!
Szóval ott tartottam, hogy örömünnep vette kezdetét, s minő lakoma. Olyat még nem láttatok, annyi szent. Peter lovag egy vén buzeráns társaságát élvezte, míg én művészekkel s az élő legendával Vander Boyle-lal töltöttem időm. Később egy csinos hölggyel is közelebbi ismertséget kötöttem, mely igencsak jól végződött, de egy úriember ilyesmiről nem beszél. Azonban, ha érdekel titeket, s akad jóféle mézbor a… Áh, értem, folytassam az est eseményeit inkább.  
Az erőd körül újra viharfellegek gyülekeztek. Mint megtudtuk turbános katonák építettek hajítógépet a falon kívül. Ez önmagában nem okozott volna hihetetlen aggodalmat, azonban az akasztott hullákat is begyűjtötték s félő volt bedobják őket a várba. Az ünneplő tömeg erről mit sem tudott, pedig a toronyból már ágyúztak. Azonban nem a turbánosokat, hanem a cannonmeister valami különös oknál fogva a holdat lövette.   Johnnal felfutottunk a toronyba. Az ifjú tengerész kötélen mászott a torony tetejére, mivel a csapóajtót lezárták. Kis késéssel magam is követtem. Fent harcba kezdtünk, mivel a meister teljesen megőrült. John szinte megszállottan le akarta lökni a toronyból, de ez sokadik próbálkozására sem sikerült. Igyekeztem felvenni magam is a harcot, de igencsak pórul jártam, s lefegyverzett az egyik ágyús. John valami löttyöt öntött a meister arcába, amit Vadincitől hozott el. Ezután már gyorsabban teltek az események, feljutott valahogy Peter is és Rosie. Így végül megnyertük a csatát (s mindezt szerencsére úgy, hogy csak apróbb zúzódások keletkeztek csak mindkét oldalon). Rosie segített Johnnak az ágyú irányzásában, s már lőttek is. De elkéstek, a hajítógépről hullák záporoztak a várra, de szerencsére csak kettő esett be. A mi találatunk viszont végzetes volt a hajítógép számára.
Eztán lementünk. A nagyteremben álarcosbál volt épp, észre sem vették, hogy hősiesen megmentettük őket. Mindenesetre egy kis bor nekem is jót tett. Eztán Rosie-val és Hansszal lementünk az udvarra a két bedobott hullát elégetni. Sajnos az egyiket a kútból kellett kiszedni, így azt leszögeltük.
No, még egy kis bort! Ily sok idő távlatából egyre inkább összefolynak annak a végzetes estének az eseményei. Emlékszem még, hogy a püspök és a pápai küldött összeszólalkozott a boszorkányok ügyében. Rosie mivel cigány volt joggal számított arra, hogy esetleg őt találják bűnösnek, ezért a kazamatába ment, hogy elrejtőzzék. Ott aztán, mint később megtudtam, segített az öreg Vadincinek saját magát megfiatalítani a tokás segítségével. Az öreg mielőtt bebújt a tojásba nekiadott néhány tervrajzot. Ó, ekkor még nem tudtuk miféle ördögi masinéria az. Sőt, én minderről semmit nem tudtam. A boszorkánykeresőket követtem (akik többek között Vadinci mestert is megverték).
John eközben egy nőre lelt, aki elmondása szerint az ellenséggel beszélt a falon kívül. Capulett, a kapu őrzője, szerelmes szavait hallgatta Montaghoulnak, aki nem más volt, mint egy csontváz. Egy abból a sokezres hadból, mely ekkorra körbevette a várat. John megverekedett a nővel. Mint mesélte Tankréd lovaggal is összefutott, de a heves lovag, a kirohanások mestere, rövid úton távozott mikor meglátta Montaghoult. John végül felülkerekedett, ezt abból is gondolhatjátok, hogy említettem, tőle tudom az esetet. Neki köszönhetően lett meg a második boszorkány. Az első boszorkánynak Van Gőg felesége bizonyult, ugyanis őt ítélte el egyaránt a pápai követ és a püspök. Ez az igazi boszorkány ismertetőjele ugyanis.
No, nemsokára a történet végére érek. Azt gondoljátok bizonyára, hogy az alagúton kijutottunk. De nem, a csontvázak ott jöttek először a vár ellen, hogy a bejáratot hogy lelték meg, ne kérdezzétek. Szóval ott jöttek, ezért a kifele tartó társaim felrobbantották az alagutat, az ágyútól elhozott lőporral. (Hogy mi történt a meisterrel és a segédeivel, az egy külön történetet érdemelne. Mindenesetre Johnnak és Hansnak a keze van a dologban.)
Míg társaim az alagútban próbáltak kijutni, én Vander Boyle-lal a családi kriptát igyekeztem felderíteni. Itt botlottunk bele egy régi szellembe, akinek azt hazudván, hogy utódja vagyok, könnyen pártfogoltságába kerültem (talán ennek is köszönhetem életem). A robbanást a kriptából kifele hallottuk meg. Odasiettem társaimhoz, de nem sokkal később Vadinci is csatlakozott, akinek szemlátomást sikertelen volt a tojásos kísérlete. Mikor megtudta, hogy csapdába estünk visszakérte a cigánylánynak adott papírosokat, majd vételezve egy könyvet, szögeket, ollót és két formalinba tett fület elindult felfelé a toronyba.
Eme kellékek valami szörnyű fekete mágiához kellettek, mellyel a tudós két repülő alkalmatosságot varázsolt. Azonban ezekben mindössze két-két embernek volt hely. Az egyikkel az öreg kívánt távozni, de John leszúrta. Eztán Hans beszállt mellé. A másikkal Peter lovag és Rosie távozott. Peter mondta, hogy visszajön értünk. Hogy ne teljen fölösen az idő, a hős Vander Boyle-lal az oldalamon elindultam a várnépet értesíteni a bajról, ugyanis eközben a csontvázak egymás hátára állva elkezdtek átmászni a falon.
A várnép azonban már tudomást szerezhetett a dologról, mivel őrülten rohantak a torony felé. Így aztán mi is visszafordultunk. Végül Vander Boyle rám parancsolt, hogy menjek tovább, s vissza se nézzek. Követtem a parancsát.
Mikor a tetőre értem elborzadtam a látványtól. Az égen Dugonics és Titusz tartott társaim felé, a szörnyű csontvázsárkány és lovasa. Több se kellett, gyorsan elkezdtem az ágyút tölteni, s a lövéssel sikerült is megzavarnom a szörnyet, s ezzel időt nyertem társimnak. A következő töltésre már nem volt időm, csak félig sikerült, de én a kanócot az ágyú csövébe vágtam egyből, s leugrottam a csapóajtón. Nagy robbanás rázta meg a tornyot. De nem, nem halt meg a szörny.
Titusz azonban igen. Rosie levágta. Ám hihetetlen dolog történt, mert a cigánylány lépett Titusz helyére. Ó, el nem tudjátok képzelni a borzalmat, ahogy élőholttá vált az a lány.  A többiek menekülni igyekeztek, de mindhiába. Peter lezuhant. Johnnak sikerült szigonyával és az arra kötött kötéllel a sárkány hasa alá lendülnie. Hans támadni próbált, de szintén leesett, azonban Johnnak még sikerült elkapnia. Ám a kötél elszakadásától félvén, inkább elvágta azt, hadd essen társa a mélybe. Végül önzősége visszaütött rá, a szigony egyszerűen kiszakadt a sárkányból.
Mindeközben én a vérben gázoló Vander Boyle-t magammal hoztam, s az egyedül életben maradó Tankrédot is. Mögöttünk a csontvázak özönlöttek fül a lépcsőn. Felérve lezártuk a csapóajtót. Ám ekkor már minden elveszett. Én az ágyú csövében elbújtam, s csak hidegvéremnek köszönhetem, hogy életben maradtam. Tankréd levetette magát, Vander Boyle pedig, hosszú küzdelmei után egyszerűen örök álomba szenderedett ültében, legalábbis így találtam rá, miután feleszméltem ájultságomból, s ki mertem jönni.
Mindez igaz. Higgyétek el nekem! Maholnap ti is megtapasztalhatjátok. Bort, még bort!

Ezúton is köszönöm a játékot!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése