Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló III.

Játékosok:

Aliosz, a hoplita (Hélioszt váltotta föl, mivel elveszett a karakterlap)

Pontosz, a lírikus

Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

(Boreosz, a barbár nem tartott velünk, de ő rendezte a hajónál a tábort, mikor kikötöttünk.)

A békák városába mentünk tehát. Itt találkoztunk királyukkal, Batrakosszal. Megbeszéltük vele, hogy megszerezzük a szigonyt, s akkor segítenek kiszabadítani a társainkat. El is indultunk tehát egy falanxnyi béka kíséretében, ahova az egerekkel is tartottunk. Útközben, egy pihenő alkalmával a zsákomban megtaláltam Phomiászt, akit utasítottam, hogy maradjon csöndben, s ne igen mozgolódjon, mert a békák még észreveszik.

Egy ősi romvárosba jutottunk nem sokkal később, melyet hajdan még emberek építhettek. Elvileg itt rejtették (és egyben vesztették) el az egerek a szigonyt. Találtunk egy templomot, mely a sziklában folytatódott. Benn pedig gonosz halemberekkel kellett megküzdenünk. Jó tucatnyian voltak, de rendet vágtunk közöttük. Ádáz egy küzdelem volt, bekerítettek minket, Pontoszt pedig igencsak megsebezték. Végül azonban győztünk.

Egy mellékfolyosóban aztán rátaláltunk patkányarcú Phomiászra, aki a csata hevében megszerezte valahonnan a szigonyt. Aprócska kis dolog volt. Gyorsan el is kaptam a kisegeret, pedig igyekezett eliszkolni, aztán elvettem tőle a szigonyt. Végül parancsoltam neki, hogy jöjjön királyával a hajónkhoz, s hozzák az embereim is. Kimenvén a békáknak is ezt parancsoltam, nem mertek ellenszegülni.

A hajóhoz visszaérve rendbe raktuk a táborunkat, majd pedig egy kis oltárt hordtunk össze. Azt hittem, kibékíthetem a két népet, ha létrehozok egy közös kultikus helyet, ahol tiszteletüket tehetik a kis szigony előtt. Tévedtem. Kiderült, a fegyver csak a békáknak fontos. Az egerek megszereztek egy pajzsot, mely erőt adott nekik. Hatalmas, epikus csata alakult ki, ezer egér és háromszáz béka között. Aliosz kiemelte az egérkirályt a seregéből, én pedig a békáknak dobtam a szigonyt. Előbb lábammal, majd pedig kardommal magam is beszálltam a küzdelembe. Az egerek megfutottak. Ezután az egérkirályért cserében kiváltottuk a többieket. A békák is visszaadták Boreoszt. Így aztán egyensúly alakult ki ismét, s mi újra tengerre szállhattunk.

Nem lévén sok ennivalónk, újra szigetet kellett keresnünk. Találtunk is egyet. Körbehajóztuk, láttunk egy barlangot, melyet hatalmas farács zárt el, s egy régi hajót, mely a zátonyokon akadt. Ezután egy homokos szakaszon partra szálltunk. Kis embercsoport várt minket a parton, amikor azonban leugrottunk a hajóról elfutottak. Követtük őket a sziget belsejébe. A parton meg meghagytuk Boreosznak, hogy építsen védhető tábort a többiekkel. Nyolcan mentünk hát fel a városba.

Okoiméne egészen nagy város volt. A városőrök azonnal megállítottak minket, s rögtön megkérdezték tőlünk, nem vagyunk-e démonok. Hosszadalmas beszélgetés kezdődött, melyből kiderült, szerintük a világ maga a sziget, melyet ugyancsak Okoiménének hívtak. Azon túl csak démonok, titánok s egyéb szörnyűségek laknak. Mindezt pedig Zeusz mondta nekik, aki a hegyen lakik.

A királlyal is elméleti vitát folytattunk ezután, de végül sikerült abban megállapodni, hogy valóságosak vagyunk, s vállaltuk, részt veszünk a holnapután kezdődő játékokon is, hogy találkozhassunk magával a nagy Zeusszal. Közben pedig ételt-italt biztosítanak az embereinknek. Egy finom ebéd elköltése után visszatértünk a többiekhez a táborba, s itt edzettünk a játékokra, melyeken mind Aliosz, mind pedig jómagam részt vettünk. Mielőtt azonban sor kerülhetett volna a játékokra, még találkoztunk a disszidensekkel. Ők nem mások, mint azok, akik szerint nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy azt a Zeusz követei és a király mondják. Az elsőt elfogták az őrök, ő szomorúan végezte a játékokon. A második a tenger felől úszott a hajóra. Vele már rendesen tudtunk beszélni. Megtudtuk, hogy Zeuszt nem látták még, ugyanis a bajnokaival üzen, azokkal, akik évente megnyerik a játékokat. S ők a régi Orákulum próféciáit követik.

Másnap reggel elmentünk a játékokra, Aliosz, Pontosz és én, no meg öt hoplita. Mivel csak ketten versenyeztünk, ezért a többieket leültették a nézőtéren, Pontoszt egyenesen a királyi pavilonba. Gátfutással kezdődött. Négy gát volt, szögesdrótból. Két alkalommal igencsak nagyot estem benne. De mások sem voltak ügyesebbek, legalábbis sokkal ügyesebbek. A legemlékezetesebb dolgot én hajtottam végre, az egymás hátráltatására kapott szöges korbáccsal az egyik vetélytársamat teljesen felbuktattam, így azonnal kiesett. De Aliosz, a hoplita is igencsak jeleskedett mások csapkodásában. Alig négyen értünk végül a nyolcból célba. Aliosz lett a második, én a harmadik. Diszkoszvetésben Aliosz ugyancsak második lett. Itt a távolba kellett dobni, s a börtönből kivezényelt disszidánsok eltalálása volt a ráadás. Harmadikként gerelyhajítás volt, itt az előző nap elfogott disszidánst kellett eltalálni. Holtverseny volt, ezért hárman körbehajítottunk. Győztem. Végül a pankrációra került sor, ebben Aliosz teljes győzelmet aratott. Így hát két bajnoka is lett kicsiny kompániánknak. A hatalmas ünneplés után felmehettünk a templomba, s mivel mi nem csak bajnokok, de egyben isteni küldöttek is voltunk (ezt mondtuk legalábbis), fölmehettünk mind a nyolcan.

A templom sötét volt belülről. Majd, ahogy bennebb mentünk, fények lobbantak föl, kékes fények. S megpillantottunk egy fekete köpenyes, sisakos férfit. Ő üdvözölte a bajnokokat, majd mikor minket meglátott, akkor kissé megzavarodott, legalábbis úgy tűnt. Pontosz rávilágított arra a képtelenségre, miszerint ő lenne Zeusz. A különös köpenyes elismerte ezt, majd pedig felkiáltott, mire másféltucatnyi csontváz (a korábbi bajnokok) rontott elő az oldalsó folyosókról. Felkészültünk hát a harcra…

Dekomoran

Ez a játékbeszámoló Urban Véletlen Találkozások II.-n lemesélt moduljának egy héttel korábbi tesztmeséléséről íródott. A beszámolóból talán sok rész kimaradt, s talán túlzottan is a karakterem szemszögéből írtam le az eseményeket, de azért remélhetőleg élvezhetőre sikeredett.

Ha hiszitek történetem, ha nem, én elmondom azért. Szavam igazáról meg nem győződhet az, ki nem látta, amit én, bár már magam is kételkedem, hogy minden pont úgy történt-e, miképpen emlékszem reá.

Az egész azután kezdődött, hogy a hajó, melynek kapitánya voltam, kigyulladt. Nem maradt szinte semmim. Ezért is vetődtem régi ismerősöm, Peter de Konig lovag mellé. Hajdan az én hajóm vitte a nagy hadjáratra őt s bandériumát. Örömmel fogadott társaságában engem, s az egyik hű matrózomat John Salsmannt. Hans Hansen az ifjú kovácslegény is velünk tartott, hisz Peter lovag jó kovácsmester is volt egyben, senki sem értett nála jobban a páncélokhoz.

Angstwaldban ért utol minket a Vörös Halál, a szörnyű pestis. Giallo herceg várába hívta az arra érdemeseket, s az érdemteleneket is, hogy ott vészeljék át a járványt. Szerencsénk volt, hisz Peter nemesember lévén bebocsáttatást nyert a falak közé, s vele együtt mi is. Itt csapódott hozzánk egy cigányleány, Rosie. Az első hét csodásan telt, lakomák és bálok kísérték egymást, s a vendégek jobbnál jobb mesékkel, történetekkel szórakoztattattak. Mindezek közül a leghátborzongatóbb a keleti végekről szólt. Egy gyilkos hordáról, mely a civilizációnk ellen tör.

No de bizonyára már azon gondolkodtok, hogy vajh mi történhetett, hogy ily fiatalon megőszültem. Ne nevessetek ki! Bizony még harminc telet sem éltem, s már oly hófehér minden hajszálam, mint az északi jégtáblák.

Történt tehát, talán a tizedik napon, nem is emlékszem már pontosan, hogy Van Gőg, egy főrendi ember bekötött fejjel elénk jött, s kezünkbe nyomva egy kulcscsomót a kazamatákba küldött. „Bor kell még a vendégeknek.” Ej, igen, a jó bor, tölts egy kicsit fiam, hadd nedvesítsem kicsit a torkom, hogy könnyebben csússzanak a szavak.

No tehát, lementünk a kazamatákba, hogy bort hozzunk. Előbb a kriptákat találtuk meg, ám társaim jobbnak látták a másik irányban folytatni, hát nem ellenkeztem. Végül ráleltünk a borra. S nem csak a borra, de egy titkos ajtóra is! Mindezt bor iránti szeretetemnek köszönhettük, hiszen nem hagyhattam felderítetlenül még egy üres hordót sem. Igaz, az ajtónak közel sem annyira örültem, mint amennyire örültem volna egy kis jófajta borkocsonyának.

Elindultunk felderíteni az alagutat, mely a rejtekajtóból nyílt. A kompaszom szerint a közeli malom felé vitt. Mivel nem szándékoztunk elhagyni a kastély védelmét, ezért visszafordultunk. A hordókat felfele görgetve útközben hangokat hallottunk. Gyereksikongást s egy öregember hangját. Egy titkosajtóra leltünk, mely mögött Leonardo Vadinci laboratóriuma volt. Az öreg épp azon ügyködött, hogy a fiút begyömöszölje egy óriási fémtojásba. Peter lovag megmentette a gyereket. Némi beszélgetés után, jómagam még festettem is egy kicsit, távoztunk.

A kazamata feljáratánál egy különös őrrel találkoztunk, aki szkeptikusan állt hozzánk, önmagához és a világhoz. Társaim, kik a hordót cipelték, nem igazán bírtak vele, ezért én vettem kezembe az irányítást: - És te ki vagy? – kérdeztem. – Hát… - jött a bizonytalan válasz. – No, hát akkor keresd meg magad! – mondottam végül neki, s kihasználva megrökönyödését, elléptem mellette. Hordót cipelő társaim azonban nem tudták, mitévők legyenek. Végül, mivel őket továbbra sem engedte volna át, egyszerűen a kezébe dobták az egyik hordót, hogy fogja meg. Így aztán a szkeptikus őr elterült.

Fenn nagy nyüzsgés fogadott. Az ágyúlövésekkel igyekezett a vár vezetése figyelmeztetni a délen elvonuló ellenséges ármádiát arra, hogy ne kezdjen ily erősséggel. Sajnos ez inkább felhívta ránk a figyelmet. Bizony, emlékszem arra a szörnyűséges vadállatra, melyet a fekete hadnép hozott a falak alá. Óriási vakondok volt, akkora, mint egy galleon! Tudtuk, ha nem sikerül megölni, befúrja magát. Ej, bár ennyi lett volna. De nem, az óriás vakondokot a cannonmeister sikeresen kilőtte a hatalmas ágyúval. Örömünnep vette hát kezdetét. Jaj, egy kis bort, igen, köszönöm!

Szóval ott tartottam, hogy örömünnep vette kezdetét, s minő lakoma. Olyat még nem láttatok, annyi szent. Peter lovag egy vén buzeráns társaságát élvezte, míg én művészekkel s az élő legendával Vander Boyle-lal töltöttem időm. Később egy csinos hölggyel is közelebbi ismertséget kötöttem, mely igencsak jól végződött, de egy úriember ilyesmiről nem beszél. Azonban, ha érdekel titeket, s akad jóféle mézbor a… Áh, értem, folytassam az est eseményeit inkább.  

Az erőd körül újra viharfellegek gyülekeztek. Mint megtudtuk turbános katonák építettek hajítógépet a falon kívül. Ez önmagában nem okozott volna hihetetlen aggodalmat, azonban az akasztott hullákat is begyűjtötték s félő volt bedobják őket a várba. Az ünneplő tömeg erről mit sem tudott, pedig a toronyból már ágyúztak. Azonban nem a turbánosokat, hanem a cannonmeister valami különös oknál fogva a holdat lövette.   Johnnal felfutottunk a toronyba. Az ifjú tengerész kötélen mászott a torony tetejére, mivel a csapóajtót lezárták. Kis késéssel magam is követtem. Fent harcba kezdtünk, mivel a meister teljesen megőrült. John szinte megszállottan le akarta lökni a toronyból, de ez sokadik próbálkozására sem sikerült. Igyekeztem felvenni magam is a harcot, de igencsak pórul jártam, s lefegyverzett az egyik ágyús. John valami löttyöt öntött a meister arcába, amit Vadincitől hozott el. Ezután már gyorsabban teltek az események, feljutott valahogy Peter is és Rosie. Így végül megnyertük a csatát (s mindezt szerencsére úgy, hogy csak apróbb zúzódások keletkeztek csak mindkét oldalon). Rosie segített Johnnak az ágyú irányzásában, s már lőttek is. De elkéstek, a hajítógépről hullák záporoztak a várra, de szerencsére csak kettő esett be. A mi találatunk viszont végzetes volt a hajítógép számára.

Eztán lementünk. A nagyteremben álarcosbál volt épp, észre sem vették, hogy hősiesen megmentettük őket. Mindenesetre egy kis bor nekem is jót tett. Eztán Rosie-val és Hansszal lementünk az udvarra a két bedobott hullát elégetni. Sajnos az egyiket a kútból kellett kiszedni, így azt leszögeltük.

No, még egy kis bort! Ily sok idő távlatából egyre inkább összefolynak annak a végzetes estének az eseményei. Emlékszem még, hogy a püspök és a pápai küldött összeszólalkozott a boszorkányok ügyében. Rosie mivel cigány volt joggal számított arra, hogy esetleg őt találják bűnösnek, ezért a kazamatába ment, hogy elrejtőzzék. Ott aztán, mint később megtudtam, segített az öreg Vadincinek saját magát megfiatalítani a tokás segítségével. Az öreg mielőtt bebújt a tojásba nekiadott néhány tervrajzot. Ó, ekkor még nem tudtuk miféle ördögi masinéria az. Sőt, én minderről semmit nem tudtam. A boszorkánykeresőket követtem (akik többek között Vadinci mestert is megverték).

John eközben egy nőre lelt, aki elmondása szerint az ellenséggel beszélt a falon kívül. Capulett, a kapu őrzője, szerelmes szavait hallgatta Montaghoulnak, aki nem más volt, mint egy csontváz. Egy abból a sokezres hadból, mely ekkorra körbevette a várat. John megverekedett a nővel. Mint mesélte Tankréd lovaggal is összefutott, de a heves lovag, a kirohanások mestere, rövid úton távozott mikor meglátta Montaghoult. John végül felülkerekedett, ezt abból is gondolhatjátok, hogy említettem, tőle tudom az esetet. Neki köszönhetően lett meg a második boszorkány. Az első boszorkánynak Van Gőg felesége bizonyult, ugyanis őt ítélte el egyaránt a pápai követ és a püspök. Ez az igazi boszorkány ismertetőjele ugyanis.

No, nemsokára a történet végére érek. Azt gondoljátok bizonyára, hogy az alagúton kijutottunk. De nem, a csontvázak ott jöttek először a vár ellen, hogy a bejáratot hogy lelték meg, ne kérdezzétek. Szóval ott jöttek, ezért a kifele tartó társaim felrobbantották az alagutat, az ágyútól elhozott lőporral. (Hogy mi történt a meisterrel és a segédeivel, az egy külön történetet érdemelne. Mindenesetre Johnnak és Hansnak a keze van a dologban.)

Míg társaim az alagútban próbáltak kijutni, én Vander Boyle-lal a családi kriptát igyekeztem felderíteni. Itt botlottunk bele egy régi szellembe, akinek azt hazudván, hogy utódja vagyok, könnyen pártfogoltságába kerültem (talán ennek is köszönhetem életem). A robbanást a kriptából kifele hallottuk meg. Odasiettem társaimhoz, de nem sokkal később Vadinci is csatlakozott, akinek szemlátomást sikertelen volt a tojásos kísérlete. Mikor megtudta, hogy csapdába estünk visszakérte a cigánylánynak adott papírosokat, majd vételezve egy könyvet, szögeket, ollót és két formalinba tett fület elindult felfelé a toronyba.

Eme kellékek valami szörnyű fekete mágiához kellettek, mellyel a tudós két repülő alkalmatosságot varázsolt. Azonban ezekben mindössze két-két embernek volt hely. Az egyikkel az öreg kívánt távozni, de John leszúrta. Eztán Hans beszállt mellé. A másikkal Peter lovag és Rosie távozott. Peter mondta, hogy visszajön értünk. Hogy ne teljen fölösen az idő, a hős Vander Boyle-lal az oldalamon elindultam a várnépet értesíteni a bajról, ugyanis eközben a csontvázak egymás hátára állva elkezdtek átmászni a falon.

A várnép azonban már tudomást szerezhetett a dologról, mivel őrülten rohantak a torony felé. Így aztán mi is visszafordultunk. Végül Vander Boyle rám parancsolt, hogy menjek tovább, s vissza se nézzek. Követtem a parancsát.

Mikor a tetőre értem elborzadtam a látványtól. Az égen Dugonics és Titusz tartott társaim felé, a szörnyű csontvázsárkány és lovasa. Több se kellett, gyorsan elkezdtem az ágyút tölteni, s a lövéssel sikerült is megzavarnom a szörnyet, s ezzel időt nyertem társimnak. A következő töltésre már nem volt időm, csak félig sikerült, de én a kanócot az ágyú csövébe vágtam egyből, s leugrottam a csapóajtón. Nagy robbanás rázta meg a tornyot. De nem, nem halt meg a szörny.

Titusz azonban igen. Rosie levágta. Ám hihetetlen dolog történt, mert a cigánylány lépett Titusz helyére. Ó, el nem tudjátok képzelni a borzalmat, ahogy élőholttá vált az a lány.  A többiek menekülni igyekeztek, de mindhiába. Peter lezuhant. Johnnak sikerült szigonyával és az arra kötött kötéllel a sárkány hasa alá lendülnie. Hans támadni próbált, de szintén leesett, azonban Johnnak még sikerült elkapnia. Ám a kötél elszakadásától félvén, inkább elvágta azt, hadd essen társa a mélybe. Végül önzősége visszaütött rá, a szigony egyszerűen kiszakadt a sárkányból.

Mindeközben én a vérben gázoló Vander Boyle-t magammal hoztam, s az egyedül életben maradó Tankrédot is. Mögöttünk a csontvázak özönlöttek fül a lépcsőn. Felérve lezártuk a csapóajtót. Ám ekkor már minden elveszett. Én az ágyú csövében elbújtam, s csak hidegvéremnek köszönhetem, hogy életben maradtam. Tankréd levetette magát, Vander Boyle pedig, hosszú küzdelmei után egyszerűen örök álomba szenderedett ültében, legalábbis így találtam rá, miután feleszméltem ájultságomból, s ki mertem jönni.

Mindez igaz. Higgyétek el nekem! Maholnap ti is megtapasztalhatjátok. Bort, még bort!

Ezúton is köszönöm a játékot!

Hősök Hajnala

Annak idején játszottam egyszer a Dungeons and Dragons 4. kiadásával, azonban akkor egyáltalán nem jött be a rendszer. Most (évekkel később) úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, így hát elmegyek a Hősök Hajnala RPG találkozóra, ahol a lelkes csapatok DnD4-et játszhatnak. Ki tudja, talán még meg is szeretem.

Ezen a linken sokkal többet megtudhattok a találkozóról.

Harc és Varázslat: Zengőhegy sárkánya

Elöljáróban mindenképpen szükségesnek tartom, hogy beszéljek magáról a rendszerről. Nagy reményeket fűztem hozzá, ám játék közben igen nehézkesnek bizonyult, főként a harcrendszer. Végül már némileg leegyszerűsítve játszottunk, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Az ÉEP rendszer önmagában nem lenne rossz ötlet, azonban egy-egy harc nagyon el tud húzódni vele. Továbbá a kalandmodult unalmas volt mesélni, s habár szerettem volna a korabeli állapotokat megidézni a felolvasással, később ettől el kellett térjek, hogy kicsit izgalmasabb leírásokat adjak.

Bevallom, nem valószínű, hogy egyhamar újra előveszem ezt a rendszert, mindenesetre jó volt kipróbálni.

Játékos karakterek:

Béla, a pap

Karak, a harcos

Vortar, a harcos, segítőjük (NJK)

Hőseink Ador kikötőjében, egy fogadóban iszogattak, mikor egy férfi lépett oda hozzájuk s fejenként 50 aranyat ajánlott fel nekik, ha megkeresik az eltűnt lányát, akinek már meg kellett volna érkeznie. Hőseink kaptak az alkalmon, mivel nem volt túl sok pénzük.

Az úton, melyen a leánynak kellett volna jönnie, egy megtámadott szekeret találtak, körülötte halottakkal. Egy kisebb farkas falkával kellett megküzdjenek itt, majd miután egy ordast levágtak, kettőt pedig elkergettek, átkutatták a holtakat. Semmit sem találtak náluk, azonban az egyik saját vérével egy nyilat festett a földre. A nyíl, egy ösvényre mutatott. Ezen az úton elindultak, s nem sokkal később egy sziklához értek, melyben egy ajtó volt. Ez egészen addig nem nyílt, míg véletlenül Béla el nem ejtette az „ajtó” szót tanakodás közben. Így jutottak le a hegy alá.

Először egy morlochal, egy fehér szőrű, vörös szemű humanoid szörnyeteggel küzdöttek meg, majd egy kutyafejű szörnyet csaltak ki terméből. Karak és Vortar igen bátran küzdöttek, míg Béla kivonta magát a küzdelmekből. Később még több szörnnyel végeztek, sőt a morlochok vezetőjét is megtalálták. A szörnyfajzatot isteni segedelemmel győzték le, ugyanis Béla istene macskaszerű lángnyelvekként realizálódott, s felgyújtotta a morloch vezért. (Gyakorlatilag a macskám hosszú türelmes megfigyelés után beszállt a játékba, s sikeres támadódobást dobott két tízoldalú kockával.)

Ezután találtak egy lefelé vezető lépcsőt, melyen lementek, majd egy régi gabonatárolót derítettek fel. Itt egy torz patkányember vicsorgott rájuk, de fáklyájukkal elriasztották. Ezután visszacsukva az ajtót tovább indultak. Több szoba felderítése után pedig két őrködő csontvázra találtak. Itt igen heves küzdelem vette kezdetét, s már-már majdnem vesztettek, de végül mégiscsak felülkerekedtek.

Ezután egy férfiba botlottak, aki felháborodva tudakolta tőlük, hogy mit keresnek itt. Mivel nem jutott eszükbe jó magyarázat, egyszerűen rárontottak. A férfi kántálni kezdett, s szörnyű átkot szórt Vortarra, aki azonnal csuklásba kezdett. Végül azonban csak levágták a gonosz varázslót. Ezután átkutatták a dolgozószobáját, ahol Béla magához vett egy tollat, melyről később kiderült varázstoll, s soha nem fogy ki a tinta belőle. A papot a dolgozószobában egy vipera is meglepte, de ezt is sikerült leteríteni.

Ezután egy óriási barlangba jutottak, ahol egy öreg ork tudakolta tőlük, mit keresnek ott:

- Zodar nem mondta, hogy vendégeket hívott.

- Miért, ha nem hívott volna, itt lennénk?

Béla replikája összezavarta az orkot, aki aztán öregesen visszament a kunyhójába. Hőseink eztán lementek a mólóhoz, majd bepattantak az egyik csónakba, s áteveztek a tó közepén lévő szigethez. Itt egy hortyogó sárkányt pillantottak meg, aki a torony aljában aludt. Vortar odalopódzott hozzá s lándzsájával leszúrta, azonban a hatalmas teremtménynek meg se kottyant az orvtámadás. Elordította magát, majd dühödten kérdezte: - Ki merte ezt tenni? - S mikor meglátta Vortart tüzet fújt rá. Hosszú küzdelem vette kezdetét, mely végén Béla mérte a végső ütést Turgar, a sárkány koponyájára botjával.

Így győzték hát le a sárkányt, majd pedig mentették meg a leányt, a szigeten álló toronyból. Eztán csónakjukkal egy barlangi folyón távoztak, s jutottak vissza a felszínre. Innen rögtön visszaindultak Adorba.

Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló II.

Játékosok:

Boreosz, a barbár

Héliosz, a hoplita testőr

Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

(Pontosz, a lírikus játékosa nem tudott eljönni, így karaktere a hajón maradt és gyógyított.)

A sziget hátborzongató volt. Semmilyen hangot nem lehetett hallani, még a víz hullámzását sem, ráadásul a köd sem szakadozott fel. Mivel fel kellett derítenünk a szigetet, egy kis csapattal útnak indultunk, de a hajón hagytam a legénység nagy részét. Indulás után nem sokkal az elhagyott hajóról kiáltások hangzottak fel. Gyorsan visszamásztam s megláttam, hogy egy nőt rángatnak elő a fedélközből. Árulónak mondták a fiatal Arisztát, ám sikerült tisztáznia magát. Persze ezek után is gyanakodtam rá, ezért magunk mellé rendeltem az útra.

Rátaláltunk egy kövezett útra, mely majd egy évtizede elhagyatott lehetett, fű nőtt a kövek között, s sok helyütt még kő sem volt. Körött satnya cserjést, de leginkább csak sarat és a ködöt láttuk. Órákon át baktattunk fölfelé, mígnem egy óriási fekete valami kezdett kibontakozni a ködből. Mint kiderült egy nagyra nőtt halott fa volt. Folytatva utunkat hangokat hallottunk, melyek két óriásfától származhattak. Boreosz megpróbálta kivágni az egyiket, mire az ágával hatalmasat sújtott a barbárra. Rövid, ám veszélyes küzdelem volt. Boreosz hamar a földre került, mi pedig elhátráltunk. Két katonám parancsomra odakúszott, és elhúzta a barbár testét. Tudtuk, hogy sokkal óvatosabbak kell legyünk ezután. Boreoszt két katonával visszaküldtem a hajóra, majd folytattuk a többiekkel az utat elkerülvén a fákat.

Hamarost egy tanyához értünk. Az épületek között három alakot pillantottunk meg. Kiáltásainkra nem válaszoltak, s láthatóan nem is mozdultak. Kőszobrok voltak. A kísérteties tanyán többet is láttunk, de nem foglalkoztunk velük, gyorsan továbbálltunk.

Nem sokkal később elértünk egy városkához. Most már egészen bizonyosak voltunk abban, hogy ez Neméde szigete. A településen mindenhol kőszobrokat találtunk. Hajdan mind ember lehetett. Hosszas keresgélés után ráakadtunk három olyan szoborra, melyre nagyjából illett a leírás: Tiometész kétszeresen sánta Héphaisztoszhoz hasonló. Ezek közül egy volt, mely kifejezetten a kétszeresen sánta attribútummal bírt. Így hát az ő szájára locsoltam rá az elixírt, melyet Poszeidóntól kaptam. 

Jól tettem. Tiometész volt az, kicsit zavarodottan tért magához. Útbaigazított, s elárulta, nyugatra kell hajózzunk háromszor kilenc napon át Iana szigetére, hogy Eriximahosz sírhelyét megtaláljuk, ahol valószínűleg a szextáns is van. Örültem a bölcsnek, s reméltem velünk tart, ám az átok, melyet – mint tőle megtudtuk – egy lebegő szörny hozott az egész szigetre, csak néhány percre szűnt meg, s Tiometész újra kővé vált. Ezután visszaindultunk a hajóhoz, de a házak közül különös, furcsa hangok ütötték meg a fülünket. Skorpióemberek!

– Futás! – kiáltottam el magam, mikor megláttam, hogy tucatnyian vannak.

Kompániánk lélekszakadva kezdett menekülni a fertelmes lények elől. A tanyánál már nagy előnyünk volt bátor hoplitámmal, Héliosszal, ám a többiek lemaradtak. Ezért aztán bevártam őket, nem hagyhattam el népem maradékát, s lándzsámat az egyik skorpiószörny felé dobtam, de elvétettem. Mivel láttam, nincs esély a menekvésre, a katonákat sorfala állítottam gyorsan, hogy bevárjuk az ellenség támadását.

A skorpiók támadása heves volt, engem meg is sebzett az egyik, ám ez nem tudott kizökkenteni, ellentámadtam s visszasebeztem. Héliosz is derék módon küzdött jobbomon, az egyik skorpióember hátára is megpróbált felugrani, ám sikertelenül. Eközben Ariszta néhány nyílvessző ellövése után, bemenekült a tanyaházba, ahová az egyik skorpióember követte, és megölte.

– Hogy mertek Poszeidón szolgálóira rámadni?! – kiáltottam egyszer csak a skorpióemberekre. – Távozzatok! Ne merjétek Argos királyát hátráltatni!

A skorpiók megtorpantak, egyikük még felénk dobta lándzsáját, de aztán elhagyták a csatateret. Így jelentősebb veszteségek nélkül sikerült megúsznunk ezt a találkozást. Igaz, Ariszta életét áldozta értünk. Fegyvereit elvettük, majd pedig lecipeltük a testét, hogy a tengernek adjuk.

Ezután nyugatnak hajóztunk. Már a készleteink végén jártunk, mikor megpillantottunk egy szigetet a távolban. Azonnal elrendeltem a kikötést, hogy feltöltsük készleteinket. Az első nap végére sikerült egy kisebb tábort kialakítanunk, és némi vizet és gyümölcsöt összeszednünk. Nyúlcsapdákat is felállítottunk, hogy másnap némi húshoz is jussunk.

Az este eseménytelenül telt. Másnap azonban eltűnt az egyik szolgáló, akinek a keresésére indultam Boreosszal, Héliosszal és néhány katonával egyetemben. Az erdőben követtük a nyomokat, amikor rám esett egy hálócsapda, majd pedig egy különös, vékony hangocska szólított meg minket.

– Adjátok meg magatokat – sipította a piciny lény, akit még csak látni sem láttunk a bokrok miatt.

Rövid szóváltás után aztán aprócska dárdák százai záporoztak ránk, melyek karcolásokat okoztak csupán. A bokrok közé rontottunk, és tucatjával irtani kezdtük a páncélos egérkatonákat. A kis rágcsálók hamar megfutamodtak, nem voltak méltó ellenfeleink.

Mivel nem találtunk nyomokat, oly sűrű volt a növényzet, visszamentünk a táborba. Nagy meglepetésünkre, mindenki eltűnt. A hajót is megnéztük, de ott csak újabb egerekkel találkoztunk. Az egérkatonák követelték, hogy tegyük le a fegyverünket és adjuk meg magunkat. Végül a fegyvereinket nem vették el, de elkísértek Musz városába, hogy találkozzunk III: Pontikosszal. 

Az egerek városa egy nagy dombon állt. Embernyi fal vette körül, de így is láthattuk a domb tetején álló „hatalmas” templomot, mely előtt ott állt Athéné szobra. Kis várakozás után elénk jött Pontikosz király, aki szemünkre vettette, hogy Poszeidón szolgálói vagyunk. (Első találkozásunkkor ezzel próbáltam hatni az egerekre.) Megmondtam neki, hogy nem, mi minden istent szolgálunk, leginkább Athénét, és azt is hozzátettem még, hogy magam is király vagyok.

Végül megegyeztünk, hogy ha elhozzuk nekik a sziget másik oldalán lévő templomból a szigonyt, akkor elengedik a társainkat. Mellénk rendelt egy századot, melyet Phomász, a patkánykülsejű egérvezér vezetett. Tőle megtudtam, hogy az ellenségük, a rhabdóziai nép, Poszeidónt szolgálja, a mocsárban él és valamelyest erősebb testalkatú.

Hirtelen ért a támadás az úton. Azonban sikerült csatasorba rendeződni. A rhabdóziaiak, avagy a különös békakatonák, megrohamoztak bennünket, de sikerült ellenállnunk nekik. Hihetetlen öldöklés vette kezdetét, melyben az egérszázad súlyos veszteségeket szenvedett, a megmaradt egérkék pedig elmenekültek. A békák is rengeteg katonájuk elveszítették. Ám velünk nem bírtak. Megálljt parancsoltam a harcnak.

Ők kérdőre vontak minket, miért tartunk az Athéné szolgáival, a gonosz Musz város népével. Elmondtam nekik, hogy Argos királya vagyok, s a szolgáim és katonáim elfogták az egerek. Azt is elárultam nekik, hogy Poszeidón küldetésében járunk, s a szigeten csak kikötöttünk. Egy királynak hol hazudnia, hol igazat szólnia kell a nemesb cél érdekében.

A békakatona azt állította, ők segítenek, csak tartsunk velük Rhánába, a városukba.

Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló I.

Úgy gondoltam, a blogon is közzéteszem azokat a játékbeszámolókat, melyeket játékosi szemszögből írtam. Ezek alapvetően fórumra kerültek fel, azonban úgy gondoltam, itt könnyebben kereshetőek lesznek, igaz, itt pusztán a játékbeszámolót közlöm, az egyéb játékkal kapcsolatos megjegyzéseimet nem.

Játékosok:

Boreosz, a barbár

Héliosz, a hoplita testőr

Pontosz, a lírikus

Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

Argos kikötőjében ébredtem. Egyedül voltam a sötétben. Hátborzongató módon a víz elkezdett áradni, lassan hömpölygött, egészen a bokámig ért már… Visszasiettem a palotámba, remegve a gondolattól, hogy magam vagyok. Útközben a piactér közepén láttam Hermész szobrát, mely megváltozott, s a kezével nem pálcát tartott, hanem szemét takarta. A palotám egy dombon állt, melyről jól láttam, hogyan veszi körül a sötét folyam a várost. A falakat csapdosta, tudtam, minden elveszett…

Felébredtem. Egy idős ember állt az ágyam lábánál, s megszólított. Poszeidón volt az, a tengerek istene, aki eljött, hogy figyelmeztessen: Argos elveszett. A város nem menthető, emberkéz által vész el s ő közbe nem avatkozhat, ám ha megszerzem Erixomahész szextánsát, és eljutok a Szent Szigetre, az közelebb juttat egy új Argoshoz. A szextáns helyét azonban csak egyetlen ember tudja, Tiómetész, aki Neméde szigetén szörnyű kínokat szenved. Hogy szóra bírjam egy flaska gyógyító italt is kaptam az istentől. 

És ekkor tényleg felébredtem. Még tartott az éjszaka. Azonnal magamhoz hívtam őreim, s parancsokat osztottam ki, hogy készítsék a leggyorsabb hajóm. Eztán láttam meg a rettenetet. Rengeteg fáklya közeledett a falakhoz. Az ellenség serege. Ekkor újabb parancsokat osztottam, a lakosságot a templomokba rendeltem, a katonáimat meg összegyűjtöttem s megadtam nekik hozzanak annyi élelmet, amennyit csak tudnak, a szolgálók pedig a lehető legtöbb aranyat. Ekkor már oldalamon volt Héliosz és Boreász, Pontosz pedig első parancsommal lefutott a kikötőbe, hogy felszereljen egy hajót. (Mint később megtudtuk akkor gyorsította meg csak igazán lépteit, mikor meglátta az ellenséges flottát a kikötő felé közeledni.)

Míg a katonák és a szolgák a felszerelést keresték testőreimmel és négy katonámmal az épület bejáratához mentünk. Itt találkoztunk először az ellenséges katonákkal. Nagy túlerőben voltak, épp ezért elküldtem egyik emberem a többiekért. Az ellenség közeledett felénk. Én kiadtam a támadási parancsot, majd jeleztem Héliosznak, hogy térdeljen le és a pajzsát tartsa fel, ezzel a mozdulattal már rá is ugrottam és átperdültem az ellen sorfala fölött. Eközben a másik oldalról az oszlop mögött Boreász is kitért, hogy hátba támadhassa őket. Heves harc bontakozott ki, de sokáig csak fém csattant fémen, végül azonban, mire az erősítés is fokozatosan megérkezett, sikerült néhányukkal végezni, így pedig a többit megfutamodásra bírni.

Ezután a katonákkal és a szolgákkal erőltetett menetben haladtunk a piactérig, ahol megrökönyödve néztük, hogy a Hermész szobor megváltozott s karjával egy bizonyos irányba mutat. Jel volt ez, ugyanis, mint később kiderült, arra hajózván, nem kis szerencsével, sikerült kibújni az ellenség gyűrűjéből. Útközben megkíséreltük egy a Poszeidón templom mellett horgonyzó hajó felgyújtását ám nem jártunk sikerrel.

Ezután északnak hajóztunk a part mentén, hogy egy alkalmas helyen kikössünk és feltöltsük víztartalékainkat, melyekről megfeledkeztünk a menekülés során. Már épp végeztünk a feltöltéssel, amikor vitorla tűnt föl mögöttünk. Menekülőre fogtuk, s egy nagyobb szikla mögött horgonyt vetettünk, a sziklára pedig Boreászt felküldtem, hogy kémleljen körül, merről jönnek üldözőink. A nyílt víz felől közelítettek, több se kellett, kiadtam a támadási parancsot: hajónk lyukat ütött az ellenség gályájának oldalába, majd ahogy hátráltunk a víz betódult a hajó belsejébe. Elsüllyeszteni nem sikerült, ám nem folytatták az ülözést, igaz gerelyekkel még jól megszórtak minket. A barbár, a hoplita és az énekes is megsebesült.

Ezután több napon át a nyílt tengeren hajóztunk, mígnem a lemenő nap fényében megpillantottunk egy szigetet. Sűrű köd szállt le az éjjel együtt, mi azonban megkockáztattuk a part megközelítését. Hiba volt, ugyanis megfeneklettünk egy sziklán. Vízbe estem, mint még néhány társam is, köztük Boreász aki jól megvetette a lábát egy sziklán s sikerült megtartania, mert különben a páncélom miatt elsüllyedtem volna. Pontos kötelet dobott nekünk, ám eztán elszabadulta pokol a fedélzeten. Szörnyűséges hárpiák rontottak a hajón maradókra. Gyilkos küzdelem vette kezdetét. Mire feljutottunk Boreásszal a fedélzetre, Héliosz félholtan feküdt, Pontos pedig alig állt a lábán. Argosért kiáltással a Hélioszt megenni készülő hárpiára vetettem magam. Ezzel a barbár végzett, ám az utolsót én döftem le.

Később a bestiák fészkét is megvizsgáltuk, de mivel nem találtunk semmit, körbehajóztuk a szigetet. Végül kikötöttünk, hogy megkeressük Tiometészt, hiszen nagy valószínűséggel ez Neméde szigete. 

Huszárvágás

Most szombaton szűk körben kipróbáltuk a Huszárvágás szerepjátékot, mely igencsak jól szerepelt. Mindkét játékos elégedettnek tűnt, s mint mesélő magam is elégedett voltam vele. Persze ez még egy nem teljesen kész játék, fejlesztés alatt áll, de már most jól játszható.

Játékstílus tekintetében a romantikusat választottam.

Játékos Karakterek:

Baradlay Aurél: elszegényedett nemesi származású csikós, aki az utóbbi kalandja során meggazdagodott hősies viselkedésének köszönhetően.

Barabás: szabadhajdú, aki Auréllal együtt hősiesen megmentett a töröktől egy nagyobb ménest.

1582-ben kezdődik történetünk egy debreceni csárdában. A két vitézlő férfiú nagy kalandjuk után tért be ide, hogy jó magyar borral öblítsék az út porát. Barabás mivel nem bírja az italt, gyorsan lerészegedett, azonban Aurélon nem fogott ki ily könnyen az ital.

Jobb is, hiszen így bátran ajánlhatta őket a kocsmárosné annak az öreg polgárnak, aki sánta lábán bicegett oda a söntéshez, s belevaló férfiúkat keresett. Először az asszony jött oda Aurélhoz, akinek széptevő szavaitól igencsak elpirult, ám mivel férjezett volt, ezért hárítani kényszerült a bókokat, azonban elintézte, hogy az újdonsült hősök, legalábbis a még mindig józan Aurél fogadja az öreget, aki a Gábor György nevet viselte.

Gábor György a debreceni polgár nagy gondban volt. Felesége leányukkal, Dorottyával rokonlátogatóba ment Szolnokra, azonban az asszony meghalt, a leányra pedig szemet vetett a szolnoki szandzsákbég, bizonyos Sasvár (történelmi személyről van szó). A leányt ki kell hozni még mielőtt a ramadán véget ér, ugyanis a böjt utáni első napon már feleségül is veszi a bég Dorottyát. Az öreg polgár nem zárkózott el a jutalmazástól sem, ám hőseink egy magyar leány kiszabadításáért nem voltak hajlandók fizetséget kérni. György uram hálálkodása mellett adott nekik tíz marhát a gulyájából, hogy hajtsák őket Szolnokra. Talán vásár ürügyén könnyebb lesz átjutni a hídon, a városba, majd a várba.

Nem is csalatkoztak, mikor Szolnokra értek, hiszen a törökök átengedték őket a hídon. Az őrökön való átjutásban segített Barabás török nyelvtudása is egy keveset. Aurélnak támadt egy jó ötlete, így meggyőzte – Barabáson keresztül - a várkapunál lévő őröket, hogy Sasvárnak hoztak ajándékot egy északi nemes úrtól, bizonyos Lónyaytól.

Az őrök azonnal Sasvár elé vezették őket, aki örömmel fogadta az ajándékot, s melléjük adott egy fiút, bizonyos Bálintot, akit mindenki csak Török Bálint néven hívott, mivel a törökök nevelték hat-hét éves kora óta. A legény már vagy tizenhat esztendős lehetett, s mind törökül, mind magyarul igen jól beszélt. Ő kísérte hőseinket szállásukra, ahol hosszasan beszélgettek. Bálinttól megtudták, hogy a leányt a várban lévő egyik házban tartják fogva. Sasvár minden naplemente után elmegy Dorottyához, megpróbálván megenyhíteni a leány szívét a házasságig, de eddig még nem tűnt úgy, hogy viszonozná a szerelmét. Sasvár emiatt mélységesen szomorú, mert őrülten szerelmes Dorottyába.

Bálintot meggyőzte Aurél, hogy ha segít bejutni a leányhoz, akkor magukkal viszik őt, s igazi huszárt faragnak belőle. A fiú nagyon örült a lehetőségnek, mert nem szerette túlzottan a török életet. Ekkor megtudakolták tőle, hogy van-e orvos a várban, mivel Barabásnak szüksége lenne altatóra, ugyanis rossz alvó (Ez nem volt igaz, persze az sem, hogy Barabás szerelmes a kisasszonyba, s ezért szeretné utoljára látni, azonban talán, ha Bálint tudja a szökés tervét, nem segít, hiszen nagyon tartott Sasvártól).  Bálint elvitte Barabást az orvoshoz, aki felírt neki egy altatót, amit italba kell keverni, de felhívta a gyaur figyelmét rá, hogy véletlenül se szeszes italba töltse. Mikor visszatértek, elhatározták, hogy másnap el is mennek a lányhoz. Bálint gondoskodik az őrökről, akik titokban igencsak szeretik a jófajta magyar itókákat. (Volt is egy üveg jó boruk erre a célra, melybe belekeverték az altatót.) Bálintnak meghagyták, ha elalszanak az őrök (ekkor már ő is tudta, hogy Barabás uram nehéz alvása csak mesebeszéd), akkor jöjjön vissza az épülethez. Először nem tetszett ez neki, de aztán meggyőzték, hogy azonnal útnak indulnak, nem kell tartania Sasvártól. A fiú azonban továbbra is tartott tőle, mert mint mondotta, Sasvár egy renegát magyar, jól kiismeri az ő észjárásukat, s akár még követi is őket. Sikerült azonban megnyugtatni, így aztán a terv szerint elcsalta az őröket.

Ekkor odamentek a ház ajtajához, Aurél bekopogott. Egy török nyitott ajtót, s értetlenkedve nézte őket, majd mikor látta, hogy a két őr hiányzik, gyorsan kardot rántott, de ekkor már a csikós kezében volt az ostora, s annak nyelével rásújtott a törökre. Az azonnal összeesett. Gyorsan bementek a házba, becsukták maguk mögött az ajtót. Ekkor fentről is egy török jött le a lépcsőn, de Aurél ostorával lerántotta a földre, nyakát törte.

Az emeleten újabb két törökkel kellett megküzdjenek, ekkor már pisztoly is dörrent török részről, de hőseink nem sérültek meg. Gyorsan elintézték őket, majd megtalálták a kisasszonyt, aki a dulakodás zajára bezárkózott a szobájába szolgálóleányával. Miután meggyőzték Dorottyát, hogy segíteni jöttek, felvették a törökök ruháit, s azonnal elindultak az istállókhoz. Ott találták az ifjú Bálintot, aki nagy sietséggel egy lovat szerszámozott föl. Mint megtudták, az ifjú, amikor meglátta a halottakat, rájött, hogy végkép bajba került, s eldöntötte, hogy maga szökik meg. Együtt mentek a kapuhoz, ahol már-már kiengedték volna az őrök őket az álca és az ifjú Bálint beszéde hatására, azonban a szolgálóleány elkiáltotta magát, ezzel leleplezvén őket.

Öldöklő harc vette kezdetét. Barabás puskagolyótól megsérült, s egy kopja is megsebezte karját. Azonban sikerült áttörniük a kapuőrökön, s a töltésen végigszáguldva elérték a hidat…

Itt fejeztük be a játékot, mivel már későre járt. Sajnos rövidre sikeredett, pedig lett volna még mit a tejbe aprítani. Remélhetőleg majd egy következő alkalmon sor kerül a további eseményekre is, melyek összefonódnak a történelemmel…