Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló II.

Játékosok:

Boreosz, a barbár

Héliosz, a hoplita testőr

Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

(Pontosz, a lírikus játékosa nem tudott eljönni, így karaktere a hajón maradt és gyógyított.)

A sziget hátborzongató volt. Semmilyen hangot nem lehetett hallani, még a víz hullámzását sem, ráadásul a köd sem szakadozott fel. Mivel fel kellett derítenünk a szigetet, egy kis csapattal útnak indultunk, de a hajón hagytam a legénység nagy részét. Indulás után nem sokkal az elhagyott hajóról kiáltások hangzottak fel. Gyorsan visszamásztam s megláttam, hogy egy nőt rángatnak elő a fedélközből. Árulónak mondták a fiatal Arisztát, ám sikerült tisztáznia magát. Persze ezek után is gyanakodtam rá, ezért magunk mellé rendeltem az útra.

Rátaláltunk egy kövezett útra, mely majd egy évtizede elhagyatott lehetett, fű nőtt a kövek között, s sok helyütt még kő sem volt. Körött satnya cserjést, de leginkább csak sarat és a ködöt láttuk. Órákon át baktattunk fölfelé, mígnem egy óriási fekete valami kezdett kibontakozni a ködből. Mint kiderült egy nagyra nőtt halott fa volt. Folytatva utunkat hangokat hallottunk, melyek két óriásfától származhattak. Boreosz megpróbálta kivágni az egyiket, mire az ágával hatalmasat sújtott a barbárra. Rövid, ám veszélyes küzdelem volt. Boreosz hamar a földre került, mi pedig elhátráltunk. Két katonám parancsomra odakúszott, és elhúzta a barbár testét. Tudtuk, hogy sokkal óvatosabbak kell legyünk ezután. Boreoszt két katonával visszaküldtem a hajóra, majd folytattuk a többiekkel az utat elkerülvén a fákat.

Hamarost egy tanyához értünk. Az épületek között három alakot pillantottunk meg. Kiáltásainkra nem válaszoltak, s láthatóan nem is mozdultak. Kőszobrok voltak. A kísérteties tanyán többet is láttunk, de nem foglalkoztunk velük, gyorsan továbbálltunk.

Nem sokkal később elértünk egy városkához. Most már egészen bizonyosak voltunk abban, hogy ez Neméde szigete. A településen mindenhol kőszobrokat találtunk. Hajdan mind ember lehetett. Hosszas keresgélés után ráakadtunk három olyan szoborra, melyre nagyjából illett a leírás: Tiometész kétszeresen sánta Héphaisztoszhoz hasonló. Ezek közül egy volt, mely kifejezetten a kétszeresen sánta attribútummal bírt. Így hát az ő szájára locsoltam rá az elixírt, melyet Poszeidóntól kaptam. 

Jól tettem. Tiometész volt az, kicsit zavarodottan tért magához. Útbaigazított, s elárulta, nyugatra kell hajózzunk háromszor kilenc napon át Iana szigetére, hogy Eriximahosz sírhelyét megtaláljuk, ahol valószínűleg a szextáns is van. Örültem a bölcsnek, s reméltem velünk tart, ám az átok, melyet – mint tőle megtudtuk – egy lebegő szörny hozott az egész szigetre, csak néhány percre szűnt meg, s Tiometész újra kővé vált. Ezután visszaindultunk a hajóhoz, de a házak közül különös, furcsa hangok ütötték meg a fülünket. Skorpióemberek!

– Futás! – kiáltottam el magam, mikor megláttam, hogy tucatnyian vannak.

Kompániánk lélekszakadva kezdett menekülni a fertelmes lények elől. A tanyánál már nagy előnyünk volt bátor hoplitámmal, Héliosszal, ám a többiek lemaradtak. Ezért aztán bevártam őket, nem hagyhattam el népem maradékát, s lándzsámat az egyik skorpiószörny felé dobtam, de elvétettem. Mivel láttam, nincs esély a menekvésre, a katonákat sorfala állítottam gyorsan, hogy bevárjuk az ellenség támadását.

A skorpiók támadása heves volt, engem meg is sebzett az egyik, ám ez nem tudott kizökkenteni, ellentámadtam s visszasebeztem. Héliosz is derék módon küzdött jobbomon, az egyik skorpióember hátára is megpróbált felugrani, ám sikertelenül. Eközben Ariszta néhány nyílvessző ellövése után, bemenekült a tanyaházba, ahová az egyik skorpióember követte, és megölte.

– Hogy mertek Poszeidón szolgálóira rámadni?! – kiáltottam egyszer csak a skorpióemberekre. – Távozzatok! Ne merjétek Argos királyát hátráltatni!

A skorpiók megtorpantak, egyikük még felénk dobta lándzsáját, de aztán elhagyták a csatateret. Így jelentősebb veszteségek nélkül sikerült megúsznunk ezt a találkozást. Igaz, Ariszta életét áldozta értünk. Fegyvereit elvettük, majd pedig lecipeltük a testét, hogy a tengernek adjuk.

Ezután nyugatnak hajóztunk. Már a készleteink végén jártunk, mikor megpillantottunk egy szigetet a távolban. Azonnal elrendeltem a kikötést, hogy feltöltsük készleteinket. Az első nap végére sikerült egy kisebb tábort kialakítanunk, és némi vizet és gyümölcsöt összeszednünk. Nyúlcsapdákat is felállítottunk, hogy másnap némi húshoz is jussunk.

Az este eseménytelenül telt. Másnap azonban eltűnt az egyik szolgáló, akinek a keresésére indultam Boreosszal, Héliosszal és néhány katonával egyetemben. Az erdőben követtük a nyomokat, amikor rám esett egy hálócsapda, majd pedig egy különös, vékony hangocska szólított meg minket.

– Adjátok meg magatokat – sipította a piciny lény, akit még csak látni sem láttunk a bokrok miatt.

Rövid szóváltás után aztán aprócska dárdák százai záporoztak ránk, melyek karcolásokat okoztak csupán. A bokrok közé rontottunk, és tucatjával irtani kezdtük a páncélos egérkatonákat. A kis rágcsálók hamar megfutamodtak, nem voltak méltó ellenfeleink.

Mivel nem találtunk nyomokat, oly sűrű volt a növényzet, visszamentünk a táborba. Nagy meglepetésünkre, mindenki eltűnt. A hajót is megnéztük, de ott csak újabb egerekkel találkoztunk. Az egérkatonák követelték, hogy tegyük le a fegyverünket és adjuk meg magunkat. Végül a fegyvereinket nem vették el, de elkísértek Musz városába, hogy találkozzunk III: Pontikosszal. 

Az egerek városa egy nagy dombon állt. Embernyi fal vette körül, de így is láthattuk a domb tetején álló „hatalmas” templomot, mely előtt ott állt Athéné szobra. Kis várakozás után elénk jött Pontikosz király, aki szemünkre vettette, hogy Poszeidón szolgálói vagyunk. (Első találkozásunkkor ezzel próbáltam hatni az egerekre.) Megmondtam neki, hogy nem, mi minden istent szolgálunk, leginkább Athénét, és azt is hozzátettem még, hogy magam is király vagyok.

Végül megegyeztünk, hogy ha elhozzuk nekik a sziget másik oldalán lévő templomból a szigonyt, akkor elengedik a társainkat. Mellénk rendelt egy századot, melyet Phomász, a patkánykülsejű egérvezér vezetett. Tőle megtudtam, hogy az ellenségük, a rhabdóziai nép, Poszeidónt szolgálja, a mocsárban él és valamelyest erősebb testalkatú.

Hirtelen ért a támadás az úton. Azonban sikerült csatasorba rendeződni. A rhabdóziaiak, avagy a különös békakatonák, megrohamoztak bennünket, de sikerült ellenállnunk nekik. Hihetetlen öldöklés vette kezdetét, melyben az egérszázad súlyos veszteségeket szenvedett, a megmaradt egérkék pedig elmenekültek. A békák is rengeteg katonájuk elveszítették. Ám velünk nem bírtak. Megálljt parancsoltam a harcnak.

Ők kérdőre vontak minket, miért tartunk az Athéné szolgáival, a gonosz Musz város népével. Elmondtam nekik, hogy Argos királya vagyok, s a szolgáim és katonáim elfogták az egerek. Azt is elárultam nekik, hogy Poszeidón küldetésében járunk, s a szigeten csak kikötöttünk. Egy királynak hol hazudnia, hol igazat szólnia kell a nemesb cél érdekében.

A békakatona azt állította, ők segítenek, csak tartsunk velük Rhánába, a városukba.