Danfordtól északra

Játékos karakterek:

Oswin, fereldeni kalandor (1. sz.)

Scarlet Robe, a skarlátköpenyes boszorkány (2. szint)

Bérencek: Swinn és Binn
(Blake is jól van, csak a játékosa nem ért rá.)

Az alkimista égő tornyának elhagyása után Scarlet és Blake visszamentek az épülő káptalan mögött meggyújtott máglyákhoz, s összeszedték az egyikből a hamvakat, eztán visszatértek a fogadóba. Scarlet nem feküdt le, azonnal nekilátott a szertartás előkészítéséhez. Sikerült átjutnia az Enyészetbe.

Az Enyészetben találkozott mesterével, aki nem mágus volt, hiszen nem a mágiára oktatta, hanem az életre, még gyerekkorában, amolyan pótapaként.  Thyric örvendezve fogadta, már régóta várta őt, mivel halála előtt nem tudtak beszélni. Scarlet mindössze annyit tudott, hogy a Sárkányszemet kutatja, a nagyhatalmú varázsbotot. A tolvaj, mert foglalkozását tekintve leginkább a tolvaj szó illett Thyricre, bár önmagát leginkább csak életművésznek szerette hívni, bevallotta, hogy keresést nem tudta befejezni, csak annyit tudott meg: Calder Ylbra, a hajdani mágus tudta hol van a varázstárgy, s könyvében feljegyezte, ez a könyv azonban vele szállt a sírba. A helyzet azonban nem reménytelen, mert sikerült éppen a halála előtt kiderítenie, hol van a sír: a mágus hajdani rejtekhelyén, egy szigeten az északi partvidék közelében, West Hilltől északra, a Varjak szigetén.

Scarlet miután magához tért, azonnal összeszedte a holmiját és nekivágott az útnak. A Dane menti úton haladt északra. Déltájban érte el Telekd kicsiny települését, mely leginkább szőlőtermelésből és borkészítésből élt.  Itt betért a fogadóba, s úgy döntött, kibérel egy szobát. Miközben Bobbal, a fogadóssal tárgyalt a szoba árát illetően, a segítségére sietett Oswin, aki az asztalához is meginvitálta. Miközben ebédeltek, hallották a helyi keménylegényeket arról beszélni, hogy a Pagonyban újabb emberek tűntek el, nem engedhetnek több utazót és kincskeresőt oda, mert még rájuk hozzák az átkot.

Oswin az egész beszélgetésből leginkább a „kincs” szót hallotta meg. A fogadóstól odahívta az asztalukhoz, s faggatni kezdte a Pagonyról és az átokról. Bob egy fél ezüstért cserébe igazán közlékeny lett:

Történt tehát régen, hogy Oswin bann (igen, véletlen egybeesés, de hát hány Béla van…), aki a régi út menti földek ura volt, egyszer csak eltűnt, a családját pedig a kúriájában holtan találták, mindjükkel szörnyű módon végeztek. Bestiális tett volt. Azt mondják egyesek, hogy az elfek voltak, akik  akkoriban a vidéken táboroztak. Mindenesetre a régi utat, s a bann hajdani földjét pár hónap alatt sűrű erdő nőtte be, s új utat tapostak, mely elkerüli az elátkozott Pagonyt.  Persze mindez csak dajkamese, semmi valóságalapja nincsen.

Egy idős úr, aki bekapcsolódott a társalgásba, nem értett egyet ezzel. Elmondása szerint ő minden este különös hangokat, üvöltést és sírást hall a Pagonyból, tehát az átok valóban igaz. Tényleg elátkozott a rengeteg, jobb, ha senki nem tetszi be a lábát oda. Tegnap is bementek páran, s nem tértek vissza. A bolondok kincset kerestek.

Mindamellett, hogy mindezt hőseink megtudták, össze is ismerkedtek. Scarlet elárulta, hogy egy szigetre tart, West Hilltől északra, s csodák csodájára Oswin is a part mentén fekvő városba tartott. Elhatározták hát, hogy együtt mennek tovább, s a régi utat választják, mivel az a legrövidebb. Közben azért megnézik, mi lehet a helyzet ezzel a hajdani bannal. (Az igazi kilétét természetesen nem fedte fel Scarlet, mivel Fereldenen félik a mágusokat, főleg azokat, akik nem a Kör tagjai… - erre ettől a játéktól kezdve kezdtünk el ügyelni, hogy tartsuk magunkat a világ hangulatához. 

A fogadóban megfelelő segítőtársnak mindössze egy testvérpárt találtak, akik egy borkereskedőt kísértek a faluba. Mivel a kereskedő még pár napig ott szándékozott maradni, úgy döntöttek, elvállalják a melót, ráadásul nem hittek az átokban, és egyenlő részesedést ajánlottak nekik hőseink.

Alig értek a Pagony magas fáinak takarása alá, mikor eléjük állt öt mindenre elszánt helybéli fiatal kardokkal felfegyverkezve. Felszólították hőseinket a távozásra, mivel nem akarták, hogy újabb idegenek ténferegjenek az erdőben. Oswin hirtelen előkapta a számszeríját, s a vezérükre, Faliganre lőtt. Heves harc bontakozott ki, melyben a falusiak igencsak megszorongatták hőseink. Scarlet kénytelen volt hát beavatkozni mágiájával. Lángokat varázsolt, melyek beterítették az ellenséget, s egy részüket futásra késztette. Végül mindenkit megöltek vagy levadásztak. Az utolsót Oswin érte utol és döfte hátba rövid kardjával.

Swinn és Binn igazán megrettentek Scarlettől, azonnal végezni akartak vele, de Oswinnak sikerült megnyugtatnia őket, majd elvonult a boszorkánnyal, hogy megbeszéljék ezt az egészet. Scarlet ügyesen mentette ki magát, azt mondta, a Kör küldte titkos küldetésre, ezért tart a Varjak szigetére, ahol egy régi varázstárgyat kell megszerezzen. Valószínűleg rengeteg kincs is van, de azok neki nem kellenek, úgyhogy ha Oswin vele tart, övé lehet az összes. Oswin örült az ajánlatnak.

Swinn és Binn csak azért egyezett bele, hogy a boszorkányt életben tartsák, mert Oswin meggyőzte őket, csak Scarlet ismeri az utat.  Amíg beszélgettek a boszorkány egy elf kislányt pillantott meg, aki a fák között állt, s azt sugdosta: „Elragadott. Segíts nekem! Erre…” Scarlet rögtön tudta, merre kell menniük.

Úttalan utakon törtek át, s már beesteledett, mikor kiértek egy ösvényre. Az örömük tovaszállt, mivel egy négy-öt yard mély hasadékot pillantottak meg, melyen csak egy farönk biztosított átjárást. A két bérenc előre ment, könnyedén vették az akadályt. Scarlet következett, akinek a lába azonban megcsúszott, s leesett, Oswin nem bírta elkapni. A boszorkánynak nem esett baja, kisebb zúzódásokkal megúszta az esést. Egy kötél segítségével felmászott. Az elf kislány megjelent neki a hasadékban, most már a többiek is látták. Tovább mentek az ösvényen, s egy régi romhoz jutottak. Hátborzongató látványt nyújtott a holdfényben.

Az elf kislány újra megjelent, s kérlelte őket segítsenek neki, jöjjenek utána, majd eltűnt a kövek között. Oswin a földön lábnyomokat vett észre, vasalt csizmák nyomát, melyek egy lépcsőnél tűntek el, kifele egy sem vezetett. Más nyomot is láttak azonban, egy nagy karmos nyomot, melyet csakis valamiféle torz élőlény hagyhatott a talajon. Ez volt az egyetlen nyom, mely kifelé meg befelé is vezetett. Ekkor üvöltést hallottak a mélyből, szörnyű, nem emberi üvöltést.

Fáklyát gyújtottak és lehatoltak a lépcsőn, egy nagy terembe jutottak, mely tele volt holtakkal. Csontok és nemrég széttépett emberek maradványai hevertek szanaszét. Émelyítő rothadásszag töltötte be az egész termet. Oswin a helyiség oldalából nyíló folyosóhoz rohant és hallgatózni kezdett, hörgő szuszogást hallott, egy bestia lélegzését.

A pincerendszerben óvatosan haladtak előre, féltek attól, hogy a szörny, bármi legyen is az, megkerüli őket egy oldalfolyosón, s hátulról okoz meglepetést. Ez azonban nem következett be. Egy nagy terembe érve a fáklya fényében megpillantották a hatalmas szőrös fenevadat. Egy vérfarkast. Ezután elszabadult a pokol, minden pillanatok alatt történt. Oswin két nyílvesszőt eresztett belé, Scarlet is varázslatokkal bombázta, ám vérfarkas néhány szempillantás alatt odaért, leteperte Swinnt, majd letépte a fejét, a következő pillanatban meg már Binnét harapta le. Oswin közben mérget kent a kardjára, s azzal igyekezett felülkerekedni a fenevadon, azonban ez nem segített. Scarlet egy gyógyitalt dobott a kalandornak, így időt nyerve neki. Végül míg Oswin feltartotta a szörnyet, Scarlet varázslatai elvégezték a dolgukat.

Amikor a vérfarkas kiterült, újra megjelent az elf kislány, szipogott. „Megöltétek. Óh, gyűlölöm az embereket. Ő már réges-rég nem volt ember. Ő a kutyuskám volt!” Oswin a kardját beledöfte, azonban a penge áthatolt a testén. Az elf kislány szelleme ezután elszívta a kalandor életerejét, így az összeesett. Scarlet varázsbotjával vette fel a harcot a szellemmel. Ez már sikeres módszernek bizonyult. Rövid harcban legyőzte a szellemet, habár ő is eléggé megsérült. Eztán Oswinhoz sietett, akinek az állapotát az utolsó pillanatban szerencsére sikerül stabilizálnia.

Danfordi Kalandozások III.

Most pénteken ismételten összeültünk játszani. A felkészülés során a Kard és Mágiához megjelent Városi Találkozások kiegészítőt is felhasználtam (igaz némileg változtatva az egyes NJK-kon), ami igen jó ötlet volt, mindamellett, hogy remek és néha vicces ötleteket adott, segített komplex NJK-k közötti összefüggésrendszerek megalkotásában. Persze nem találkozhattak mindenkivel a játékosok, de nem is ez volt a cél.

Igyekszem összeszedettebben és rövidebben összefoglalni a játékot, a lehető legfontosabb részekre térek ki, nem időzvén sokat egyes részleteknél. Reményeim szerint ez a beszámoló olvasását és írását egyben megkönnyíti, így talán mindkét folyamat kevesebb időt vesz igénybe.

Játékos karakterek:

Blake, fereldeni harcos (2. sz.)

Scarlet Robe, a skarlátköpenyes boszorkány (1. sz.)

Miután vásároltak a vajákostól  mindenféle csodalöttyöt, visszamentek a fogadóba ebédelni. Itt kiderült, hogy Scarlet tovább akar utazni, mivel dolga van Szemesen. Blake kérdésére elárulta, hogy egy varázstárgyat keres, amit Enyészet Szemének hívnak, ugyanis egy szertartást akar elvégezni. Erről azonban nem túlzottan akart sok részletet elárulni. Blake igazi őszinte, egyenes emberként rögtön megmutatta neki a követ, amit a boszorkány barlangjában zsákmányolt megboldogult törp bajtársa. Ez meggyőzte a boszorkányt, hogy maradjon Blake-kel és vegyen részt az esti találkozón.

 Ezután még a nap folyamán többször oda-vissza megjárták a vásárt és a fogadót.  Scarlet egy jósasszonyhoz is betért, aki egy férfit és gyereket is jövendölt neki… egyszerű szélhámos lehetett, hisz egy igazi boszorkány nem ténykedhetne a vásárban, a templomosok valószínűleg elhurcolnák.  Blake pedig hosszú nézelődés után egy törp kovácstól vett egy új kardot, aminek sárkányos markolata volt s valamiféle sárkányos verset véstek törp rúnákkal a pengéjére. Továbbá Scarlet beszerezte a legfontosabb hozzávalókat a szertartáshoz, amit az Enyészet Szemével készült végezni: denevérszárnyat és líriumport. De még szüksége volt egy halott hamvaira és folyóvízre. Az utóbbi adott volt, az előbbi megszerzésére pedig igen sok esélyt látott. De volt még cukorkaárus, könyvesbódé, a már előző nap megismert pulykás fickó, no meg egy csapat idegen. Velük azelőtt ismerkedtek meg, hogy a találkára mentek volna. Az idegenek rögtön letámadták őket: fanatikus orléziai hívők voltak, Andraste szülőföldjét jöttek megnézni. Hőseink nem ellenkeztek hívásukra, jó kedéllyel mulattak és énekelgettek velük, kimutatván erős hitüket Andraste felé. Ám később elköszöntek újdonsült barátaiktól, mert várt rájuk a találkozó.

 A találkozó csapda volt, bár erre hőseink számítottak. Scarlet térden kúszott be, köpenyével takarván magét, igyekezvén egy törpe alakját magára ölteni, de ez sem segített. Már korábban lelepleződtek. Az összekötőhöz egy nappal ez előtt az este előtt megérkezett az igazi orléziai kém, Rutham Mirsa, kutyájával és törp társával. Kemény harc vette kezdetét, Scarletet két nyílvessző is eltalálta, Blake pedig még sosem volt ilyen szorongatott helyzetben. Scarlet végül elszívta az orléziai kutyájának életenergiáját, ezzel némileg helyrehozva magát, s így nyomába eredhetett az összekötőnek, aki be sem várva a harc végét futásnak eredt, ki az ünneplő tömeg felé a piactérre. Blake keményen helytállt, de nem bírt Rutham hatalmas pallosának csapásaival, elvesztette az eszméletét és a földre esett patakzó sebekkel.

Eközben Scarlet üldözte a köpenyes fickót, akit aztán szem elől tévesztett az orléziai zarándokok tömegében. Ezután az Andraste-rajongók feldühödve jöttek felé és majdnem megtámadták őt, azt hitték ugyanis, hogy Teremtő-gyalázó tetteket hajtanak végre az épülő Káptalan mögött. Ám Scarletnek részint a korábbi ismeretségre alapozván sikerült meggyőznie őket, hogy nem  ő és a társa a rossz, hanem épp őket támadták meg hitetlen gyalázkodók. Ezért néhány embert elküldött, menjen a köpenyes után, a többivel pedig Blake megsegítésére ment, igaz előtte a nyilakat kiszedette a sebeiből. Scarletnek sikerült magához térítenie Blake-et és még a sebeit is úgy ahogy ellátták. Rutham Mirsával Bhela végzett, a törp íjásszal pedig a feldühödött orléziai zarándokok.

Ezután három kis máglyát raktak és mindhárom tetemet rárakták egyre-egyre, úgy számolták körülbelül reggelre égnek le, s ha minden jól megy, a Káptalan takarásában nem veszik észre a népek a halotti máglyákat. Az orléziaiak is visszatértek vallásos mulatozásukhoz, ők pedig megpróbáltak a nyomába eredni a köpenyesnek. Sajnos az utánuk küldött zarándokok elvesztették szem elől. Azonban akadt egy hipnotizőr, aki információi mellett szolgálatait is felajánlotta, azonban hőseink nem hittek a hipnózis hatalmában, s semmiképp sem akarták kipróbálni. Így aztán harminc ezüstért a hipnotizőr elárulta, hogy Smender, a sunyi kis alkimista volt az köpenyben, aki elrohant előlük.

Hőseink hát elindultak az alkimista tornyához, mely a város keleti felében állt, egy parkos részen, közvetlenül a fal mellett. Három szintes kerek épület volt. Nem messze tőle láttak egy halom fiatal férfit, akik félmeztelenül birkóztak, de inkább nem mentek a közelükbe, s igyekeztek észrevétlenek maradni. Blake és Scarlet közös erővel betörték a torony ajtaját, majd behatoltak az épületbe. A legfelső szinten találták meg az alkimistát, aki tüzes löttyöt dobott rájuk, de ezt a harcos hatalmas szerencséjével hárította, s csak a pajzsa kapott lángra. Ezt megpróbálta az alkimistára dobni, de elvétette s lángra kapott a labor.  Végül  mégis felhagytak a harccal, s az alkimista amellett, hogy mindent bevallott (Orlézia ha fegyveresen nem tudja, akkor hát gazdaságilag igyekszik Fereldent bekebelezni), nekik adta mindenét, ha elengedik. Hőseink hát elengedték azzal a feltétellel, hogy többé nem tér vissza Fereldenbe, majd miután gyorsan felmarkolták az értékes főzeteket, elhagyták az égő tornyot.

Danfordi Kalandozások II.

Pénteken sor került az újabb játékülésre. Sajnos, bár még nyár van, szabadidőm már nem lesz az egyetemig túl sok, így hát kevesebbszer tudunk összeülni, mint szeretnénk, de azért igyekszünk. A kalandozások ott folytatódtak, ahol az előző játékülés során abbamaradtak.

Játékos karakterek:

Blake, fereldeni harcos (2. sz.)

Scarlet Robe, boszorkány (1. sz.)

Miután Shadwickkel végeztek, s gyorsan átkutatták a holttestét - főként, hogy a Blake által átadott papírokat visszaszerezzék -, elindultak Gonback lakhelyét megkeresni. A piactéren már jó néhány árust találtak, noha még a vásárnap csak egy na múlva volt esedékes. Úgy döntöttek a kereskedők között kezdenek érdeklődni. Az egyik ismerte Gonbackot, s nem volt túl jó véleménnyel róla. Mint mondotta: "Gonosz ember az, ki tudja milyen sötét üzelmeket folytat..." Az ő útbaigazításának köszönhetően, megtudták, hogy a villanegyed melyik részén van a háza.

A nagy kétszintes házhoz jókora kert is tartozott, ezt azonban magas, másfélembernyi fal vette körül. Hőseink a ház előtti kicsiny téren várakoztak és nézelődtek, hátha történik valami. Azonban egy kóbor árus rikácsoló "pulykát"-ján kívül más nem keltette fel érdeklődésüket. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálnak bejutni. Amikor egy marcona őr nyitott ajtót, Scarlet előkapta macskáját a táskájából és rögtönzésbe kezdett: "Meghoztuk a jósmacskát." Az őr nagyokat pislogott, majd mondta várjanak. Ezután egy másik jelent meg, valószínűleg a felettese, aki először el akarta hajtani őket, ám Scarlet addig győzködte, míg végül beadta a derekát, s megmondta, jöjjenek be, s majd a házvezetőnő tudni fogja, igazat mondanak-e.

Egy nagy terembe vezették őket, melyben három nagyobb szobor állt. Innen három ajtó is tovább vezetett, egy a kertbe, és egy lépcső az emeletre. Hamarosan megérkezett a házvezetőnő, aki igencsak elcsodálkozott azon, hogy Gonback úr jósmacskát rendelt. Őt azonban már nem tudta meggyőzni Scarlet, akárhogy szerette volna. A két őrrel kitessékeltette őket a morcos házvezetőnő. Hőseink nem ellenkeztek. Miután újra az utcán találták magukat, gondolkodtak, mit kéne tenniük, de végül arra jutottak, bemásznak a kerítésen keresztül.

Ez nem ment könnyen, ugyanis Blake páncélban volt, ráadásul a borjúnyi kutyáját is át kellett tegye  falon. Kisebb nehézség árán ugyan, de sikerült átjutniuk. A fal túloldalán sűrű cserjés burjánzott, így könnyen elrejtőzhettek. Mivel kutyaházakat láttak a fal tetejéről az udvar belsejében, ezért Scarlet a macskáját bedobta az udvar közepére, ki a bokrok nyújtotta takarásból. Vad ugatás kezdődött. A macska fejvesztve menekült ki az udvarról. A kutyák még jó darabig ugattak, ekkor azonban feltűnt harcosnak és a boszorkánynak, hogy mind a két kutya ketrecben van. Mielőtt kijöhettek volna rejtekükből, egy fickó jött ki a ház egyik hátsó ajtaján, mely valószínűleg a szolgaszálláshoz és a konyhához vezethetett, s elkezdett üvölteni a kutyákkal. Nagyon leszidta őket, amiért ismét egy macska miatt kezdtek el ugatni. Meg is rugdosta a ketreceket, majd dühösen távozott.

Hőseink ekkor sietve a ház másik ajtajához mentek, mely feltételezésük szerint a szobros teremhez vitt. Szerencséjük volt, jó ajtón nyitottak be. Benn senki sem volt, s a csendben sikerült meghallaniuk az emeletről származó fojtott nyögéseket, vagy legalábbis ahhoz hasonlatos hangokat. Gyorsan felsiettek, majd követve a hangok forrását, betörték az ajtót, ahonnan a hangokat hallották. Egy rácsozott ablakú, hosszúkás szoba tárult eléjük. Benn négy lányt találtak, elég rossz állapotban. Látszott mindjükön, hogy bántalmazták őket, s feltehetően erőszakot is tettek rajtuk. Ariana, mert így hívták az öreg lányát, akit kerestek, közöttük volt. Könnyes szemei és félénksége arról árulkodott, ő volt a legutóbbi áldozat. Némelyik lány már régebb óta ott volt. Megnyugtatták őket, hogy segíteni fognak, s mindjüket kiviszik. Az egyik lány hálálkodott, de könyörgött nekik, ne hagyják itt a többieket. Ugyanis két új lányt nemrég vittek el közülük. Csak annyit hallottak, hogy  kazamatákba viszik le őket. Hogy a kazamatákba hogyan lehet lejutni nem tudták, mindössze a legrégebb óta raboskodó lány tudott annyit, hogy valami köze van a szobrokhoz. Ezután levezették őket az udvarhoz, ahol megpillantották azt a fickót, aki előbb is ordibált a kutyákkal. Blake mint önérzetes kutyabarát mögé osont és elvágta a torkát, majd a kutyákhoz lökte a férfit. Eztán a kerítésen átsegítették a lányokat, majd megmondták Arianának, hogy Az Őszi Falevélhez címzett fogadóban találja az apját. Hőseink eztán visszamentek a házba, hogy valami módon megmentsék a két lányt, s véget vessenek Gonback rémtetteinek.

Három szobor volt, s mindhárom különbözött. Egy férfi, egy különös férfi és részint nő kettőséből összegyúrt és egy női szobor. Mivel a középső kellően abnormális volt, hőseink ezt vizsgálták meg. Szerencséjükre Scarlet Robe ráakadt egy kis pöcökre, ezt benyomva pedig feltárult egy csigalépcső. Fáklyát gyújtottak, majd lementek. Egy terembe jutottak, ahonnan több irányba is el lehetett menni. Egy jobboldali járatot választottak. Ez egy idő után lépcsőben folytatódott, majd pedig egy rácsnál állt meg. Állati trágya szagát érezték. Hangokat nem hallottak. Úgy döntöttek, nem piszkálják a rácsot, inkább visszamennek. Egy másik folyosón elindulva egy kisebb terembe, majd egy faajtóhoz jutottak. Itt hangok csapták meg a fülüket. Két férfi beszélgetett valamiféle szertartásról. Úgy döntöttek, hogy megvárják, míg kijönnek és követik őket. El is oltották a fáklyájukat, hogy jobban el tudjanak rejtőzni az ajtó két oldalán.

Hamarosan nyílt az ajtó s két csuhás alak lépett ki rajta. Nem vették észre hőseinket, sietős léptekkel haladtak tovább. Átmentek a csigalépcsős termen, majd eddig felderítetlen folyosón mentek tovább, aztán kanyargós lépcsőkön lefelé. Igencsak mélyre jutottak, itt egy terembe értek, mely vége szétnyílt és egy igencsak nagy, bár alacsony, kivilágított templomba jutottak. A két csuhás csatlakozott a teremben lévőkhöz, s ők is kántálásba kezdtek. Az oltárra két lány volt láncolva, fölöttük tőrt szorongatva egy vörös köpenyes férfi állt. Gonback!

A boszorkány és a harcos közelebb lopózott, hogy lássa mi történik. Tizenkét csuhást számoltak össze, plusz a vezérüket (A kocka hatalma: 13 gonosz szektás). Scarlet Robe botjával varázslövedéket lőtt a Gonbackra, aki meglepődötten tántorodott meg, majd felüvöltött: "Kapjátok el őket!"

Blake és Bhela a csuhások közé vettették magukat, kíméletlenül vagdalkoztak közöttük, míg azok tőreikkel próbáltak kárt tenni bennük. Eközben Scarlet villámokat szórt a vörös köpenyesre. Az sziklákat mozgatott és dobott Blakre, aki keményen védte a támadásokat, s habár egyre több sebet szerzett, Gonback nem bírta földre teríteni. Még akkor sem, mikor a szektavezér érezve vesztét a harcos életerejét szívta el, hogy önmagát gyógyítsa ezáltal. Bármennyire is helytál Blake, az ellenség gyűrűjében már nem nagyon bírta, ezért hátrálni kezdett. Bhelát is hátra parancsolta, hogy ne legyen kitéve közetlen veszélynek.

A szektások követték a harcost, már-már Scarlet Robe-ot veszélyeztették támadásukkal, aki Gonbackkal vívott varázspárbajt. Gonback különféle varázslatokkal ostromolta hőseinket, még az igen erőteljes Télmarkot is bevetette, de Blake állóképességét nem tudta legyűrni ez sem. Végül Scarlet pálcájából kicsapó varázslövedékkel földre terítette. Ekkor a megmaradt szektások meghátráltak, s megadták magukat. Hőseink elvették fegyvereiket, megkötözték mind, majd pedig Scarlet kegyelmet nem ismerve felgyújtotta őket. Előtte persze feltettek pár kérdést, s megtudták, hogy a szekta az ősi tevinteri mágusok leszármazottjának tartja magát, s a Teremtőt keresik vagy mi, elég kusza hittételeik voltak. A Fény Keresői néven nevezték magukat. Gonback holtestjén találtak is egy medált, mely lángoló szemet ábrázolt. A két lányt kiszabadították, s néhány aranytárgyat is elraktak. Ezután visszaindultak, amerről jöttek.

Felérve a fáklyájukkal felgyújtották a szőnyegeket, majd kirohantak az udvarra, onnan pedig kimásztak az utcára. Ezután a lányokat hazakísérték, majd elmentek az óvárosi fogadóba. Itt az öreg hálát adott nekik, majd lányával elindult, hogy egy másik helyen új életet kezdjenek. Hőseink ezután megvacsoráltak, majd nyugovóra tértek.

Másnap délelőtt reggeli közben egy Rebecca nevű nő ment az asztalukhoz. A fogadós küldte oda, miután előadta neki a problémáját. Elmesélte hőseinknek is, hogy a közelben lakik, varrónőként dolgozik. A problémája pedig az, hogy egy szellem kísérti (Igen, ez egy régi ADnD modul). Egy Ialgo nevű férfi szelleme. Ő ölte meg, habár nem akarta. A férfi magáévá akarta tenni, de ő ellenállt és aztán csak megtörtént a baj. Aztán ő elfutott. A szellem pedig nem sokkal később elkezdte zaklatni. Hőseink elküldték a nőt, nem kívántak semmiféle szellemmel hadakozni. Úgyhogy Rebecca bár könyörgött nekik, nem hatotta meg szívüket.

A boszorkány és a harcos inkább kinéztek a vásárba, ahol mindenféle árust megtekintettek, s egy öreg vajákostól gyógyitalokat vettek. Készülődtek, mivel a vásár estéjén kell találkozzanak a férfival, aki kémnek hiszi Blake-et.

Hogy mi történt eztán? Nos, az majd a következő játékülés során kiderül. Mindenesetre a város rengeteg meglepetést tartogat még hőseink számára, akiknek egyéni céljaik is igencsak messze vezethetnek...

Danford

Danford a Dragon Age kalandjaink jelenlegi helyszíne, s mivel a játékbeszámolóból nem derült ki túl sok róla, ezért a játék során megszerzett és a köztudomású tényeket a következőkben foglalom össze. A későbbiekben ezt a bejegyzést bővíteni fogom.

Danfordról az első feljegyzések az orléziai megszállás idejéből származnak. Egy orléziai átutazó ír először a párszáz fős településről, mely a falusiak elmondása szerint már generációk óta a gázlónál található. Az utazói leírja, hogy a faluban sok kereskedő megszáll, s havonta nagyobb vásárokat is tartanak.

A következő említés a településről a közelmúltból származik. A danfordiak ugyanis Marik mellé álltak a lázadásban, s segítették katonákkal. Marik király trónra lépését követően azonnal városi rangra emelte Danfordot jutalmul az odaadó segítségért. A város ezt követően indult rohamos fejlődésnek. Cailen trónralépésének napján avatták az új hidat, mely a hajdani gázlót váltotta föl, ezzel megkönnyítve az áthaladást a folyón.

 A város mai formáját az utóbbi két évtizedben nyerte el, habár a Túlpart falait mindössze alig két esztendeje húzták fel. Három nagyobb részre tagolódik, ezek az Óváros, az Újváros avagy Vásárváros, és a Túlpart. A Vásárváros, mint már nevéből is sejthető a vásárok helyszíne, de itt épültek fel a villái a leggazdagabb kereskedőknek is. Itt épül egy évtizede az új Káptalan, mely nagyságával és pompájával beírja majd magát a történelembe - a helyiek legalábbis biztosak ebben. A városi tanács épülete is itt található, melyet alig két éve adtak át. Itt ülésezik az öttagú tanács, melynek tagjai a város legbefolyásosabb kereskedői és a helyi egyházfő. Az Óvárosban van a régi Káptalan, ahol mindmáig tartják az istentiszteleteket, igaz ide alig fér be a városlakók negyede, ezért az utóbbi évben elkezdtek kísérletezni a félkész katedrálison belül tartandó szertartásokkal.

A Túlpart eleinte nem volt a város szerves része, azonban miután az Újváros terjeszkedésnek indult a legszegényebbek elhagyni készültek viskóikat, s áttelepültek a túlpartra a temető mellé.

Mivel kereskedőváros, ezért mindenféle fereldeni náció megtalálható itt. Törpök és városi elfek is élnek itt, igaz nem túl nagy számban. Az elfek főként a Túlparton, míg a törpök inkább a város déli részében.

Danfordnak három fogadója van, ezek a következők:

Fogadó az Őszi Falevélhez: A legrégebbi, s egyben a vidék legotthonosabbnak tartott fogadója. Tulajdonosa Gerhald, egy középkorú férfiú, aki feleségével és két fiával vezeti a fogadót. Az étel ízletes, a szállás pedig jó.

A Hercegnő kacaja: Az újváros büszkesége. A város legnagyobb és legrangosabb fogadója, ám az itteni szállást és ételt csak tehetősek engedhetik meg maguknak. A fogadó tulajdonosa egy helyi kereskedő, a városi tanács tagja, Rolweck Obron, akinek több üzlete és raktárhelysége is van az újvárosban. A város legbefolyásosabb embere.

A Féllábú Kutya: Olcsó lebuj a Túlparton. A tulajdonosa egy rosszarcú, Rork nevű fickó, aki köztudomásúlag kapcsolatban van a városi alvilággal. 

Danford térképe
 (Sajnos nincs szkennelőm, így mobillal csak ilyen rossz minőségű képet tudtam készíteni.)

Danfordi Kalandozások I.

A Dragon Age balatoni sikere meghozta a folytatást. Bár szinte rohamléptekkel kellett készülnöm, azért jó kis játék lett a tegnapi sessionből. S a közeljövőben jön a folytatás is.

Játékos Karakterek:

Blake, a fereldeni harcos

Tuome, a törp tolvajnő

majd később:

Scarlet Robe, a skarlátköpenyes boszorkány (Apostate Mage)

Hőseink szemesi kalandjaik után északnak vették az irányt, hogy kicsit belekóstoljanak a zajosabb városi életbe. Úti céljuk Danford volt, az utóbbi pár évtizedben rohamos fejlődésnek indult város. A falaktól nem túl messze, épp az út mellett igen különös jelenségre lettek figyelmesek. Egy idős férfi kötött kötelet egy fára, majd pedig a nyaka köré hurkolta. Blake odasietett, hogy megállítsa. „Hagyj, jó uram, bűnös vagyok!” jött a válasz. Aztán győzködte, hogy inkább beszéljék meg, hátha segíthetnek a dolgon. Az öreget azonban csak nehezen sikerült meggyőzni, mivel azt hajtogatta, minden az ő hibája.

Mint kiderült, az öreg évekkel ezelőtt elveszítette feleségét, s azóta lányával él a Túlparton (városrész). A Túlpart kocsmájába, a Féllábú Kutyába, igen gyakran eljárt az utóbbi időben, s kockázásban rengeteget veszített. Shadwick, a túlparti alvilág feje, tegnap este eljött embereivel, hogy behajtsa az öregúr tartozását: a házát felgyújtották, a tizennégy esztendős leányát pedig elvitték. Blake végül megnyugtatta, hogy visszahozza a lányát, ne féljen, s akkor új életet kezdhetnek. Addig is jöjjön velük, s a város egyik fogadójában szálljon meg. Adtak is az öregúrnak néhány ezüstöt, így ő az Őszi falevélhez címzett fogadóba ment, ott várta a fejleményeket.

A város forgatagában egyszer csak azt vette észre Blake, hogy egy papírost nyomnak a kezébe. Eztán csak annyit látott, hogy egy koszos kölyök, aki valószínűleg a levelet a kezébe nyomta, eltűnik az egyik sikátorban. A kis papíroson a következő üzenet állt: „Napnyugta után egy órával az épülő Káptalan mögött.” Tuome jót nevetett ezen, mert szerinte egy dámának már meg is tetszett a harcos, s azért hívja esti találkára valami félhomályos helyre.

Ezt követően a törp tolvajnő nekieredt a piactérnek, ahol sikerült egy kölyköt elcsípnie és kikérdeznie. A két ezüst ugyanis gyorsan megoldotta az utcakölyök nyelvét, aki készségesen elárulta, hogy Shadwicknek a Féllábú Kutya a törzshelye, s az egész Túlpart a markában van. Egyesek szerint ő a danfordi alvilág feje, de ezt a fiú nem tartotta elképzelhetőnek, mivel a folyón innen nincs igazi befolyása. Tuome végül az információit megosztotta Blake-el, aki addig meg a városról és a fogadókról érdeklődött.

Naplemente előtt aztán Tuome elment a Féllábú Kutyába, Blake a kutyájával pedig az épülő Káptalant járta körül. A tolvaj rendelt egy sört, aztán üldögélt és várt. Egyelőre nem túl sok sikerrel. Blake-nek több szerencséje volt, naplemente után egy órával megjelent a partnere. Sötét csuklyába burkolózott, így nem lehetett látni az arcát, de férfi volt a hangjából ítélve. „A törpe hol maradt?” „Pihen.” „Áh. Mindegy, bevallom későbbre vártam magukat, mindenesetre megszereztem a papírokat, egy kivételével” – ezzel papírokat nyújtott át Blake-nek. A harcos átfutott néhányat, számára érdektelen kereskedelmi egyezmények és egyéb okiratok voltak. Eztán a köpenyes elmondta, hogy a hiányzó okiratot el tudják lopni Arheld otthonából. Azt is kiderítette, hogy a széf egy csapda, s az igazi széf egy szekrénybe van elrejtve. Ezt kinyitva meglelik a hiányzó dokumentumokat, melyekkel Orlézia javát tudják szolgálni. Blake számára akkor állt össze teljesen a kirakós, mikor a csuklyás férfi nevetve megjegyeztem, hogy nem sok ügynök-csapatnak lehet megnevezése a „Férfi törpével és kutyával”, de legalább könnyen felismerték. Még jó, hogy a fiút már napokkal előbb kiállította, hátha hamarább érkeznek. Eztán megbeszélték, hogy a vásárnap éjszakáján találkoznak újra, hisz utána Arheld elutazik. Jó időpont az akcióra. Az idegen el is tűnt, s Blake a kutyájával kisétált az új kőhídra, melyet alig pár éve emeltek, hogy meggyorsítsák az átkelést a Dane-en. A hídon aztán Bhelával játszott, és várt.

Tuome egyszer csak felkapta a fejét, mert meghallotta Shadwick nevét. Egy nagyobb asztaltársaság felől jött. Egy kis idő múlva a társaság menni készült, ő pedig a nyomukba eredt. Habár mestere volt a lopakodásnak, most mégis elronthatott valamit, mivel észrevették. Mikor ketten visszafordultak, a társaságból, taktikát váltott és részegnek tettette magát. Azonban a két gazember ennek ellenére belekötött, s meglökdösték. Tuome előrántotta tőrét és az egyik verőlegénybe döfte. Ekkor a másik már elő is kapta kardját és tőrét és oldalról megvágta a törpöt. Heves harc alakult ki, melyben a törp remekül helytállt, noha ellenfelei túlerőben voltak vele szemben. Szerencséjére hamarosan megérkezett Bhela is, aki éles érzékeivel azonnal észrevette a kibontakozó harcot. A mabari rárontott a Tuome mögé kerülő férfira. Sajnos a törp tolvajnőn ez már nem segíthetett, mivel bármilyen hősiesen is küzdött, a sebei csak sokasodtak. Végül, pont mikor már az egyik támadója a földre került, a másik egy könyörtelen s igen nagy erejű csapással lefejezte. Blake ekkor ért a csatatérre, üvöltve vetette magát harcba, s levágta barátja gyilkosát.

Blake elvette a tolvajnő felszerelését, majd testét az épülő káptalan mellett a földbe temette el. Ezután visszament a Túlpartra, s a kutyájával kiszagoltatta a csoport nyomát, akikhez a két verőlegény tartozott. Egy romos házhoz jutott. Bekopogott. Senki. Betörte az ajtót, majd bent elkiáltotta magát. Kis idő múlva egy hang szólított a meg a sötétből. Blake elmondta, hogy egy törp megölte két emberüket, de ő megölte a törpöt, s most eljött a jutalomért. Kis hallgatás után lámpa gyúlt, s két férfi tűnt fel Blake-nek a fényben. Ezután levezették egy lépcsőn a földalatti rejtekhelyükre.

Egy nagy terembe vitték, ahol lehetősége nyílt találkozni a vezetőjükkel. Bár a nevét nem mondták, rájött, Shadwick az. A férfi magas volt, léptei ruganyosak, tekintete pedig acélos. Miután Blake neki is előadta a történetét, és megmutatta, hogy elvette a törp dolgait, a vezér egy kisebb ezüstökkel telt szütyőt dobott neki, majd mivel megtudta, hogy még nincs szállása Blake-nek, az egyik emberével elküldte a Féllábú Kutyába, hogy ott adjanak neki egy szobát.

Blake nyugodtan töltötte az éjszakát, mivel úgy érezte nem tehet már semmit. Másnap reggel elment az Őszi falevélhez címzett fogadóba, hogy beszéljen az öreggel. Itt futott össze Scarlet Robe-bal, aki korábban beszédbe elegyedett az öregúrral, s úgy döntött, ő is segít a lány megszabadításában.

Scarlet Robe átutazóban volt épp. Tudomására jutott ugyanis, hogy a Szemes néven ismert kicsiny település környékén él egy boszorkány, aki rendelkezik az Enyészet Szemével. Emiatt a varázstárgy miatt indult útnak. Némi ismerkedési nehézség után (Scarlet Robe macskája nem igazán szívlelete a borjúnyi mabarit), útnak indultak, hogy ma végre tényleg elhozzák a lányt.

Blake visszament a Féllábú kutyába. A boszorkány kis idő múlva követte, s a fogadó másik sarkában helyet foglalt. A harcos megkereste a tegnap esti fickót, aki felkísérte, majd mondta neki, hogy szeretne beszélni a főnökkel, hozott neki valamit. Blake addig győzködte, mígnem kötélnek állt a fickó, hogy ilyen korán Shadwick elé vezesse. Scarlet Robe a macskáját küldte a két férfi után, hogy kövesse őket. Kis idő múlva pedig maga is kiment, majd megvárta, míg a macskája visszajön, s mutatja neki az utat. A romos épület földszintjén nem találkozott őrökkel, így könnyen jutott le a pincébe, ahonnan pedig egy ajtón át egy folyosón végigmenve eljutott egy újabb ajtóhoz. Itt meghallotta Blake hangját, aki üdvözölt egy terembe lépő férfit.

Blake-nek várnia kellett Shadwickre, ahogy annak a majd tucatnyi embernek is, akik várták, hogy megkapják a napi feladataikat. Amikor megjelent Shadwick, nagyon meglepődött, hogy máris újra látja Blake-et. Amikor Blake előállt azzal, hogy papírokat hozott neki, még inkább meglepődött. Azonban, mikor kézhez kapta, s beleolvasott az irományokba, meglepetése örömmé változott. Miután megkérdezte, hogyan jutott hozzá ezekhez, Blake őszintén elmesélte, hogy orléziai kémnek hitték. Ezután sikerült szót kerítenie egyéb furcsaságokról is, mint egy öregről, aki felakasztotta magát az út mellett. Shadwick jót nevetett ezen, mivel számított erre, s egy félmondatban megemlékezett arról is, hogy sikerült jó árat kapnia az öreg lányáért. Blake azt is megtudta, hogy a gazdag kereskedőt, aki megvette a lányt, Gonbaknak hívják. Ezután már alig tudott magán uralkodni, de lepleznie kellett indulatait. Shadwick meg volt elégedve vele, ezért beavatásként elküldte őt négy emberével, hogy menjenek és hajtsanak be egy tartozást.

Hogy Scarlet Robe-nak legyen ideje elbújni, Blake a teremben még hasra esett egyszer. A banditák jót röhögtek az eseten, majd segítettek neki felállni. A boszorkány ezalatt visszafutott a folyosón, majd elbújt a másik terem ajtaja mögött.

Blake mikor kilépett a folyosóról a külső terembe, néhány lépés után visszafordult, s látta a szeme sarkából az ajtó mögött megbújó nőt. Ekkor elkiáltotta magát, hogy „Oda nézzetek!”, mivel az utolsó bandita épp becsukni készült az ajtót. Mikor a legközelebbi elfordult, Blake azon nyomban ököllel rásújtott, majd előhúzta két kardját. A következő pillanatban már a boszorkány is varázslatokkal támadt a banditákra. Azok először meglepődtek, majd árulást kiáltottak. Blake, hogy megakadályozza a segítség gyors megérkezését, a mellette álló banditára uszította kutyáját, aki széttépte és az ajtónak vágta a férfit, jobban mondva a hulláját. Így az ajtó becsukódott. Ezután eszeveszett küzdelem vette kezdetét, s már-már győzelemre álltak hőseink, mikor az ajtót berúgván megérkezett az erősítés. A küzdelem hirtelen elkeseredetté vált. Igaz, Shadwick nem volt jelen, ám a banditák igencsak túlerőben voltak. Bhela a földre került, már-már úgy hitték elvérzik, ám az ellenségeit lökdösve Blake odaugrott hozzá s igyekezett újraéleszteni. Kezdetben nem túl sok sikerrel. Mindeközben azonban a csata nem ért véget, Scarlet Robe-ra várt, hogy végezzen azzal a néggyel, akik még talpon maradtak az ellenség soraiból. Tűzzel és villámmal végül egyszerre hármat intézet el, ám a negyediknek sikerült elmenekülnie.

Miután a mabari visszanyerte az eszméletét, azonnal visszamentek a nagyterembe. Először nem láttak semmit, majd belépett Shadwick, két íjász – köztük az egyik, aki elmenekült -, s újabb két fegyverforgató. A vezér dühödten szidta Blake-t árulása miatt, majd rárohant. A harcos kutyája és Scarlet Robe elé lépett, hogy egymaga fogja fel a támadást. Kemény küzdelem vette kezdetét újra. Miután a boszorkány varázslataival meggyengítette, Shadwick inkább elhátrált, majd eltűnt a szék mögötti ajtón. Ekkor az emberei is meggyengültek, a két íjász utánaeredt. A kardot forgatók kitartottak, ám nem bírtak el a túlerővel.

Ezután betörték az ajtót, a két íjászt lefegyverezték, majd meztelenül útnak eresztették őket. Shadwick a szobájában várta őket. Dühödten, utolsó leheletéig küzdött. Ő volt a Túlpart mindenható ura, elképzelhetetlen volt számára, hogy legyőzhetik. Végül hőseink fáradtan, sok sebből vérezve bár, de megölték.

Azonban a lány még mindig nem szabad…

Hogyan készült a Szemes Árnyai?

Ezúttal egy – a blog eddigi tartalmát figyelembe véve legalábbis – rendhagyó poszttal készültem. Mégpedig egy elméleti írással, mely azt követi nyomon, miként alkottam meg a balatoni Dragon Age kampányt. Igyekeztem megragadni az „alkotás” sorrendjét, ám ez szinte lehetetlen, mivel elég kaotikus módon jutottak eszembe az újabb ötletek, de azért valamilyen logika mégiscsak van a dolgokban, hiszen egyes ötletek másokból következnek.

Először kellett egy koncepció. Alapvetően nem lehetett hosszú a ”kampány”, hiszen kérdéses volt, mennyit játszunk. (Nyáron a Balatonon van elég elfoglaltsága az embernek.) Fontos volt, hogy a szívemhez közel álló mesélési stílust kövessem, ezért aztán első lépésben létre hoztam a kalandok helyszínét, a Calenhad-tó partján fekvő kis Szemest. (Szeretek a valóságból lenyúlni dolgokat, ahogy a filmekből és más helyekről is). Ebből rögtön következett, hogy legyen az én Szemesemen is egy Bagolyvár, no igen ám, de ha már Bagolyvár, akkor lakjanak benne baglyok. De milyen várban lakik bagoly? Sok-sok bagoly? Egy romvárban. Továbbá a Szemes névből azonnal átemeltem az „őrhely” jelentést, tehát ez egy őrhely volt, amely az utat őrizte. Ezután elhelyeztem pontosan a Ferelden nagytérképen a kis falvamat, majd pedig készítettem egy vázlatos térképet, melyet bővítgettem, s végül a játékban is használtam.

Így született meg az elhatározás, hogy Szemes a Dane folyótól déli irányban 18 mérföldre található. Az úttól egy mérföldre nyugatra, közvetlenül a tó partján. Ha már így kiszámoltam a távolságokat, szükségét éreztem annak, hogy a térképen is jelöljem őket, s ezzel könnyebbé tegyem a utazgatást. A kampányhexagon-módszer bizonyára remek lett volna, azonban nehéz lett volna, hogy üres papírra ilyet rajzoljak rendes vonalzó nélkül. Így tehát egy négyzethálót készítettem, körülbelül 2x2 centis négyzetekkel, melyek 1 négyzetkilométert voltak hivatottak jelölni. Ezen a térképen szépen bejelöltem az utat, majd Szemest s végül a Bagolyvárat. A haladást a négyzethálós harc szabályai szerint oldottam meg: 1 kocka megtétele egyenes vonalban és átlósan is egy mérföldet jelölt.

Ezek után azon gondolkodtam, milyen kézzelfogható kalandokat tudok kapcsolni ezekhez a helyszínekhez. Az úthoz adódtak az útonállók, eztán az üres területek kitöltése jött: kellene egy nevezetes hely: A Nevető szikla például jónak tűnt. Ehhez már csak kapcsolni kellett egy történetet (részben ez is valós párhuzamon alapul), ez a sírhelye Elegosnak, a hatujjú bárdnak, aki legendás hírnévre tett szert. Később ehhez jött a bosszúálló Unathe alakja, aki lánya halála miatt érzett bánatában bárdokat és egyéb zarándokokat gyilkol. További árnyalásként azt is hozzáfűztem, hogy ő ölte meg Elegost is, aki viszont tényleg szerette a lányát, ahogy a lány is őt. S az elf leányzó haláláért sem ő volt felelős, hanem néhány gazfickó, akik megbecstelenítették, majd megölték. Azonban Unathe szemében Elegos hibája volt minden.

Na de nem hagyhattam az útonállókat sem árván, ezért összekötöttem részben Unathe történetével őket: valószínűleg rájuk fogják a falusiak az bárdok eltűnését, hiszen az elfet nem valószínű, hogy látták, vagy egyáltalán tudnak róla, majd pedig kiötlöttem, hogy valószínűleg van egy táboruk, ahol megpihennek, ha épp nem rabolnak. Továbbá véletlen találkozásként jelöltem őket az út mellékén 5 mérföldre északra Szemestől egy 4 mérföldes szakaszon. Így koránt sem bizonyos, hogy a járókelő találkozik velük, de azért nagy az esélye rá. A tábort pedig három mérföldre az úttól helyeztem el, egy erdős, dombos helyen.

Ezek után elgondolkodtam a Bagolyváron ismét, vajon miért is pusztulhatott el. Úgy döntöttem, hogy éjfattyakkal vívott küzdelemben. A föld alól előtörő támadást azonban meg kellett állítsák, mert a falunak nem lett baja. Kézzel fogható volt hát, hogy győztek, azonban, hogy miként, inkább későbbre hagytam. (Mindenesetre készítettem egy hevenyészett vázlatot a torony 3 megmaradt szintjéről, elláttam némi ellenséggel, és egy megszerezhető naplóval, mellyel tudomást szerezhetnek a játékosok a torony vesztéről – a varázslatról még szó sem volt benne, csak hogy támadás érte őket –, s a kazamatát is elkezdtem, ám félbehagytam, gondolván, ide maximum a felső rész felderítése után jönnek le a játékosok. Tévedtem, így hát a kazamatát, bár eleve is kicsire terveztem, játék közben kellett gyorsan elkészítenem, majd bővítenem két játék között, amikor is a rúnás teremmel és a csontvázakkal meg is tettem a homályos utalást arra, hogy vajon hogyan győzhettek az őrök, s miért nem maradt közülük senki.)

Mindezekkel párhuzamosan alkottam meg a fontosabb NJK-kat kezdve ser Oswin karakterével, aki ekkor még nem volt nagy kertész, ezt játék közben költöttem személyéhez, ahogy a hozzá fűződő küldetést is. A szerepe inkább csak névleges volt kezdetben. Eztán jött Garnel, aki megihlette az újabb kalandlehetőséget: Régi küzdelem egy boszorkánnyal, azonban a boszorkány most visszatér a „halálból”, ám Garnel atya már túl öreg ahhoz, hogy szembeszálljon vele egymaga. A boszorkány lakhelyének elhelyezését gondosan át kellett gondoljam, mivel viszonylag messzebb kellett legyen a falutól, de kellően közel is, méghozzá annyira, hogy egy átutazó akár találkozhasson is vele az úton vagy az út mellett. Így aztán egy jól eldugott barlangot terveztem neki, ahol élhet (később néhány házi kedvencről is gondoskodtam, nehogy túl gyenge legyen – az erőszintek belövése volt a játék legnehezebb pontja, s ez csak többé-kevésbé sikerült sajnos). Azonban még mindig lehetőséget kellett adjak a találkozásra vele, ehhez járkálnia kellett. Így hát 1-2/d6 eséllyel a barlang 3 mérföldes körzetében bárhol találkozni lehetett vele. Eztán kiötlöttem, hogy öreg nénike képében próbálja félrevezetni és jól megmérgezni az áldozatait. Végezetül pedig megalkottam Chaswick karakterét, akit tipikusan fogadósként képzeltem el, nagy hassal, szakállal és jó kedéllyel. A banditák vezérének megalkotásába nem fektettem sok erőt, úgy véltem, ha ki kell domborodjon a személye, akkor majd játék közben kidomborodik, mindössze egy nevet kapott: Aldric. (Játék közben a játékosok mindössze az elfogott bandita félelmén keresztül ismerhették meg némileg a személyiségét.)

Játék során aztán jött még Siefrid, a kovács; Sam, a kisfiú; Horwell, a horgászgató öregúr, aki a lányával és annak férjével él stb. Ebből és a korábbi közbevetésekből is jól látszik, hogy játék során is alakult a kampány, mind a személyek, mind a játéktér vonatkozásában. Ezt természetesnek tartom, mivel egyrészt alkalmazkodni kell valamilyen szinten a játékosokhoz, másrészt pedig sokszor játék közben jönnek a legjobb ötletek.

Összességében véve sikerült teljesíteni az elképzeléseimet. A szabad játéktér és a rövid kis kalandok együttese megtette a magáét, többet játszottunk, mint gondolni mertem volna. Mindamellett sikerült belerázódni a rendszerbe is.

Végezetül remélem, azért élvezhető volt ez az iromány, s betekintést nyújtott abba, hogy mégis hogyan készülök a játékra.

A paraván innenső oldalán

Szemes Árnyai III.

Azt követően, hogy beszéltek Horwellel, hőseink úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak a várostól nem messze álló romos Bagolyvárat. Rövid séta után oda is értek, s fáklyát gyújtva azonnal behatoltak a tátongó résen, mely egykor kapu lehetett. Benn sűrű sötétség vette körül őket, de ennek ellenére két lépcsőt is felfedeztek. Az egyik felfele, a másik pedig lefele a kazamaták fele vitt. Végül úgy döntöttek, hogy a pincerendszert derítik föl.

Leérve egy olyan terembe jutottak, melyből három irányba is el lehetett indulni. Úgy döntöttek, hogy balra próbálnak szerencsét. Itt több termet is felfedeztek, s eközben kétszer is meggyűlt a bajuk az óráspatkányokkal, melyek fő fészke a hajdani kamrában lehetett, melyben jókora hordókat is láttak, de ezek üresek voltak. Ráakadtak egy szoborra is, mely – mint utóbb kiderült – Hilar atyát ábrázolja, azt a férfiút, aki az éjfattyak elleni háborúra buzdította az embereket. A szobor talapzatán egy rekeszben Tuome ráakadt egy igen régi tekercsre, ezt elrakta, hogy majd később Garnel atya segítségével fényt derít a mibenlétére.

Ezután vissza is mentek Szemesre. Ott elvitték a Káptalanba a tekercset, ahol Garnel atya megvizsgálta. Mint mondotta, örömmel megvenné, ugyanis ez egy igen korai másolata az eredeti Hilar-levélnek, melyben az éjfattyak elleni harcra buzdítja a lakosságot. Általában a Veszedelmek vészterhes időszakaiban veszik elő ezeket, hogy szavaival a harcolókat buzdítsák. Lotheringben is van egy, bár az valószínűleg még ennél is korábbi. Mindenesetre felajánlott érte egy szép összeget. Tuome először nemet mondott, mert úgy vélte, az éppen aznap a városba érkező kereskedő talán többet adna érte, ám mivel annak nem volt szüksége ilyennemű régiségre, még az est folyamán visszatért s eladta a papnak.

A kalmár viszont felajánlotta nekik, hogy álljanak a zsoldjába, igaz ezt hőseink visszautasították, mert igencsak jól álltak anyagilag, s nem nagyon nyűgözte le őket az ajánlat. Ennek ellenére fegyvereket és páncélt vásároltak nála, mivel a karaván épp Orzamarból tartott déli kerülővel Lotheringen át Denerimbe. A kereskedő még azt is mondta, hogy három napig marad a faluban, így még csatlakozhatnak hozzá.

Másnap hőseink újra meglátogatták a bagolyvárat, ezúttal azonban a torony felső szintjeinek felderítésére indultak. Az első emeleten egy patkányhorda körülvette őket. Bhela igencsak megszenvedte ezt, mivel miután beugrott a patkányok sűrűjébe, azok rámásztak és össze-vissza harapdálták. Ám szerencsére nem lett komolyabb baja. Blake és Tuome egymásnak vetett háttal végül visszaverte a patkányok rohamát. Végül aztán elértek a második szintre, melynek már nem volt teteje, csak falmaradványok szegélyezték. Itt rengeteg bagolyt és bagolyürüléket találtak, továbbá az egyik szobában egy ládát. Ezt Tuome sikeresen kinyitotta. Ebben egy ezüstökkel teli erszényen kívül még az őrség naplójára is rábukkantak. Blake átfutotta, majd az utolsó bejegyzést alaposabban is szemügyre vette.

Ebből a sietve írt feljegyzésből kiderült, hogy a tornyot a mélyből érte támadás. Gonosz lényekről szólt, melyek át fognak törni és akkor elpusztítanak a felszínen mindent. A napló még arról is beszámolt, hogy a kapitány lát egy esélyt, melyet a mágus ajánlott, ezzel talán sikerül megállítani őket. Nincs más választás, teljesíteniük kell a kötelességüket, bármi áron.

A könyvet elrakták, majd lesiettek, s alászálltak a kazamatákba, hogy felderítsék, mi lehet a háttérben. Ezúttal jobbra indultak. Itt egy őrszobát követően a fogdába jutottak, ahol találtak néhány csontvázat. A hajdani rabok egyike elrejtett egy nyakláncot, amit aztán Tuome nagy szerencsével megtalált. Mint később megtudták, ez egy bűbájjal rendelkező nyaklánc, mely sokkal vonzóbbá és meggyőzőbbé teszi viselőjét.

Végül nem maradt más, mint az egyenes út. Ez egy lépcsőhöz vezetett, mely pedig egy nagy terembe végén egy nagyobb kétszárnyú ajtóval. A teremben szétszórva csonthalmazok, s azok között hajdani fegyverzetük hevert. A falakat pedig mágikus rúnák borították, valószínűleg vérrel felfestve. Blake és Tuome jobbnak látták visszafordulni, mivel súlyos következményekkel járhatott volna, ha megbolygatják a csontokat.

Eztán némi pihenő után elindultak, hogy végre tényleg szerezzenek a Kék Philonámiát. Először Tuome ötletétől vezérelve elmentek a Nevető sziklához, hátha a Unathe tud valamit a virágról. Az erdőelf nő azonban bosszúsan elhajtotta őket. Ezt követően a banditák táborának környékére mentek vissza, mivel az volt a legközelebbi általuk ismert erdős dombos hely. Itt jó ideig bóklásztak, míg sikerült ráakadniuk három szál virágra. Ezeket óvatosan kiásták, majd elindultak vissza az útra, azonban figyelmesek lettek arra, hogy a mabari igencsak nyugtalan, morog és vicsorog is egy bokorcsoport felé.

A bozótosból egy fekete medve tűnt elő, amely feldühödve vettette rájuk magát. Blake elé állt, hogy védelmezze a többieket. Tuome hátulról támogatta íjjal, s Bhela is rárontott a méretes fenevadra. Viszontagságos, ám gyors küzdelemben végül hőseink végeztek a medvével. Ezután Tuome javaslatára megkeresték a medve bocsát, mivel általában az ilyen állatok kicsinyük védelmében támadnak emberekre. A kis bocs meg is lett, egy fára mászott föl, ahonnan az anyját hívogatta szomorú hangon. Blake felmászott érte, s megpróbálta lehozni, azonban mindketten leestek. Blake-nek nem történt maradandó baja, azonban a kis bocs lábát törte. Gyorsan hordágyat készítettek, majd szemesre vitték.

A faluban Garnel atya volt a legjobb orvos, ezért ő látta el a kis medvebocsot. Miután a pap rendbe hozta a lábát, az istálló egy elkülönített részében helyezték el az árván maradt kölyköt. Eztán hőseink elmentek ser Oswinhoz, hogy begyűjtsék a virágokért járó jutalmat.

A játékot a jutalom átvétele után be is fejeztük. Véget ért a balatoni mini-kampány. Hőseink ezután Ferelden más területein próbálhatnak majd szerencsét.