Az alant olvasható játékbeszámoló az első része annak a három részes sorozatnak, mely az első Dragon Age RPG meséimet foglalja össze. Ezek ízig-vérig balatoniak, hiszen nem csak ott meséltem őket, hanem ott is alkottam meg az egész játékteret. Az itt és a későbbi két részben olvasható történések öt hosszabb-rövidebb játékülés során mentek végbe.
Játékos karakterek:
Blake, a fereldeni harcos, akinek oldalán ott volt hű kutyája, Bhela
Tuome, a felszíni törp tolvajnő, aki igyekezett a harc helyett a feltörendő ládákkal foglalkozni
Hőseink Lothering felől érkeztek Szemesre, a Calenhad tó partján fekvő településre. Mint megtudták a fogadóstól, hajdan Szemes a ma Bagolyvárként nevezett torony neve volt, mely vigyázta a királyi út békéjét. Az őrhely nevét vette át a toronydombtól alig egy mérföldre létrejövő, ma is alig háromszáz lelket számláló kis település. Aztán az erődben valami történt, s elhagyatottá vált. A hajdani várkapitány kései leszármazottja azonban ma is e föld ura, s oltamazója.
A Fogadó a Sült Fogashoz tulaja azonban nem csak a múltról, hanem az aktuális hírekről is beszámolt. Elmondta, hogy a falutól északra banditák keserítik meg az utazók dolgát, sőt mostanság eldurvult a helyzet, mert a Nevető Sziklához tartó néhány bárd is eltűnt. A Nevető szikla zarándokhely számukra, ugyanis Elegos, a hatujjú itt veszítette életét, s úgy hírlik, mind a mai napig hallani a hangját e helyt. Chaswick, a fogadós, arról is beszámolt, hogy az öreg Horwell szerint valami erdőelf áll a háttérben, aki bosszúját teljesíti ki. Chaswick továbbá azt is elmondta, hogy Garnel atya mostanság elég idegesen viselkedik, s úgy hírlik, templomosokért küldetett.
Blake Horwellt látogatta volna meg, aki köztudottan mindig a múlón üldögélt és horgászgatott, de Tuome hajthatatlan volt, hogy a város urát, ser Oswint kell meglátogassák. Tuome hazugsággal ki is játszotta az ajtót nyitó szolgálót, ugyanis azt mondta neki, hogy ajándékot hozott az uraságnak, mégpedig virágmagokat (Chaswick azt is elárulta nekik, hogy az uraság él hal a kertjéért, ahol szinte minden idejét tölti). Könnyen bejutottak hát, azonban Oswint nem tudták rászedni. De az uraság kedélyesen felajánlotta, hogy amennyiben elhozzák neki a Kék Philonámiát, mely a dombos, nedves, árnyékos körülményeket kedveli, s melyet egy utazó a környező erdőségben is látott, akkor virágonként, természetesen hagymástól, ötven ezüstöt fizet. Kérdésükre, hogy ezt az utazót hol találhatnák meg, azt nyilatkozta, hogy ő Garnel atyától szerzett tudomást róla, az ő vendége volt ugyanis.
Ezután hát a Káptalanba siettek, ahol csak egy szolgálót találtak. Ő kísérte át őket a paplakba, mely egy szépen berendezett, vendégházzal rendelkező épület volt a templomdomb aljában. Garnel örömmel fogadta őket, azonban kedvességén át is érződött, hogy igen feszült, s nem igazán van ideje társalogni. Amikor a virágról kérdezték igazán keserűvé vált a hangja. Mint mondotta ugyanis: „Oswint más sem érdekel, mint az a nyavalyás virág. Csakhogy az utazó beszámolójában nem a virág az érdekes, hanem az, hogy látta Wayant, a boszorkányt.” Mint kiderült ugyanis, az erősen korosodó Garnel atya, ifjan már megküzdött Wayannal, s akkor sikerült megölnie, legalábbis azt hitte. A boszorkány nagy veszélyt jelent a környékre, ezért hát azonnal a templomosokért küldetett, hogy segítsenek elpusztítani az ördögi asszonyt. Azonban a templomosok csak hetek múlva várhatók. Ezért hát kifejezetten megkérte az utazókat, hogy hagyják a virág keresését, s inkább kerüljék el az erdőséget.
Blake-et és Tuone-t azonban nem rémítette meg az atya intése. Útnak indultak hát, méghozzá késő délután. Egyszer csak jajveszékelést hallottak. A bokrok között egy öregasszonyra leltek, akinek a lába sebektől vérzett, s a jajgatásából ítélve igencsak fájhatott is. Mint kiderült, szegény szemesi asszony csak gombászni jött az erdőbe, aztán eltévedt, s mint állította farkasok támadtak rá. Azonban hogy hová lettek, azt nem tudták hőseink. Bhela azonban igencsak vicsorgott, s nyugtalannak tűnt. Az öregasszony felajánlotta, hogy, mivel úgyis beesteledett, aludjanak itt, majd ő főz egy kis gombalevest a megmentőinek. Mikor kész lett a leves, az öregasszony kedvesen hőseinknek nyújtotta, azonban ők nem akartak enni. Rövid szóváltás után az öregasszony futva igyekezett távozni, azonban Bhela elé ugrott. Az öregasszony, avagy Wayan, hiszen nem más volt ő, mint a boszorkány, mormogott valamit, majd óriáspókok ereszkedtek alá a környező fákról. A pókok körbevették hőseinket s igencsak megszorongatták őket, ráadásul Wayan elszívta a harcos életenergiáinak egy részét. Azonban sem a pókok, sem ez nem segített rajta, a Tuome nyílvesszőitől és Blake kardcsapásaitól földre került és meghalt. Ekkor a pókok egy része is furásnak eredt. Ám páran maradtak s ezeket még leöldösték hőseink.
Miután szusszantak egy kicsit, hihetetlen szerencsével sikerült követniük a pókok nyomait az éjszakai erdőn át. Vagy öt mérföldet megtettek, mire elértek egy nagy barlangnyíláshoz. A barlang egy rövid folyosóban folytatódott, mely két további kisebb helyiségbe vezetett, az egyikben megtalálták a boszorkány otthonát, a másikban pedig – miután átvészeltek egy kisebb barlangomlást – egy zöld tóra lettek figyelmesek. A tolvaj bemászott a vízbe kíváncsiságában, s egy zöld gyöngyöt tapintott meg kezével. A gyöngy világította meg zölden a tavat, miután kivette az egész elsötétedett. El is rakta a zsákjába, mert úgy vélte, később még hasznát veheti. Eközben Blake-re és kutyájára rátámadt egy újabb adag pók, valószínűleg azok, melyek elmenekültek az erdei csatából. Itt azonban már otthonukat védték, az első nagy barlangterem mennyezetén ugyanis hatalmas pókfészek volt. Blake kifele menet fel is gyújtotta fáklyájával, hogy ne okozzanak több gondot. Miután a háló és a pókok elégtek, visszamentek, s benn töltötték az éjszaka hátralévő részét.
Másnap visszatértek a faluba, s közölték Garnel atyával, hogy végeztek a boszorkánnyal. A pap először hitetlenkedett, majd amikor átnyújtották neki, a boszorkány botját, melyet ezer közül felismert volna különös véseteiről, hálákat adván megjutalmazta őket. A jutalom pedig nem volt kevés, aranypénzeket adott hőseinknek, akik így egy csapásra gazdaggá váltak. Tuome még megkérdezte, hogy tud-e valamit egy zöld tóról, de Garnel atyának láthatólag fogalma sem volt ilyesmiről, azonban megígérte, hogy délutánig utánanéz a Káptalan könyvtárában, térjenek vissza akkor.
Hőseink ezután inni-enni mentek, Blake pedig a kovácshoz sietett egy jobb páncélt venni. Miután végeztek szemesi teendőikkel, melyek igen soká elnyúltak, hiszen bár szerencsére volt egy megfelelő páncél, de azt még rá is kellett igazítani a harcosra, visszamentek a Káptalanba, hogy beszéljenek Garnel atyával. Az atya mint mondotta, semmit sem talált a környék történelmében zöld tóról. Egyes iratokban azonban szó esik egy varázstárgyról, mely zöld fényéről ismerszik meg, ez nem más, mint az Enyészet Szeme. Ám mivel szó sincs ilyen gyöngyről, ezért valószínűleg ez téves út, s a zöld tó semmiféle különlegességgel nem bír.
Ezután hőseink nekivágtak a királyi útnak, hogy szembenézzenek a falutól északra ténykedő banditákkal, hiszen időközben a fogadós újra elpanaszolta, milyen sok kárt okoznak, s azt is, hogy a bort azért kénytelen drágábban adni, mert kerülő úton kell hozassa…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése