Szemes Árnyai III.

Azt követően, hogy beszéltek Horwellel, hőseink úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak a várostól nem messze álló romos Bagolyvárat. Rövid séta után oda is értek, s fáklyát gyújtva azonnal behatoltak a tátongó résen, mely egykor kapu lehetett. Benn sűrű sötétség vette körül őket, de ennek ellenére két lépcsőt is felfedeztek. Az egyik felfele, a másik pedig lefele a kazamaták fele vitt. Végül úgy döntöttek, hogy a pincerendszert derítik föl.

Leérve egy olyan terembe jutottak, melyből három irányba is el lehetett indulni. Úgy döntöttek, hogy balra próbálnak szerencsét. Itt több termet is felfedeztek, s eközben kétszer is meggyűlt a bajuk az óráspatkányokkal, melyek fő fészke a hajdani kamrában lehetett, melyben jókora hordókat is láttak, de ezek üresek voltak. Ráakadtak egy szoborra is, mely – mint utóbb kiderült – Hilar atyát ábrázolja, azt a férfiút, aki az éjfattyak elleni háborúra buzdította az embereket. A szobor talapzatán egy rekeszben Tuome ráakadt egy igen régi tekercsre, ezt elrakta, hogy majd később Garnel atya segítségével fényt derít a mibenlétére.

Ezután vissza is mentek Szemesre. Ott elvitték a Káptalanba a tekercset, ahol Garnel atya megvizsgálta. Mint mondotta, örömmel megvenné, ugyanis ez egy igen korai másolata az eredeti Hilar-levélnek, melyben az éjfattyak elleni harcra buzdítja a lakosságot. Általában a Veszedelmek vészterhes időszakaiban veszik elő ezeket, hogy szavaival a harcolókat buzdítsák. Lotheringben is van egy, bár az valószínűleg még ennél is korábbi. Mindenesetre felajánlott érte egy szép összeget. Tuome először nemet mondott, mert úgy vélte, az éppen aznap a városba érkező kereskedő talán többet adna érte, ám mivel annak nem volt szüksége ilyennemű régiségre, még az est folyamán visszatért s eladta a papnak.

A kalmár viszont felajánlotta nekik, hogy álljanak a zsoldjába, igaz ezt hőseink visszautasították, mert igencsak jól álltak anyagilag, s nem nagyon nyűgözte le őket az ajánlat. Ennek ellenére fegyvereket és páncélt vásároltak nála, mivel a karaván épp Orzamarból tartott déli kerülővel Lotheringen át Denerimbe. A kereskedő még azt is mondta, hogy három napig marad a faluban, így még csatlakozhatnak hozzá.

Másnap hőseink újra meglátogatták a bagolyvárat, ezúttal azonban a torony felső szintjeinek felderítésére indultak. Az első emeleten egy patkányhorda körülvette őket. Bhela igencsak megszenvedte ezt, mivel miután beugrott a patkányok sűrűjébe, azok rámásztak és össze-vissza harapdálták. Ám szerencsére nem lett komolyabb baja. Blake és Tuome egymásnak vetett háttal végül visszaverte a patkányok rohamát. Végül aztán elértek a második szintre, melynek már nem volt teteje, csak falmaradványok szegélyezték. Itt rengeteg bagolyt és bagolyürüléket találtak, továbbá az egyik szobában egy ládát. Ezt Tuome sikeresen kinyitotta. Ebben egy ezüstökkel teli erszényen kívül még az őrség naplójára is rábukkantak. Blake átfutotta, majd az utolsó bejegyzést alaposabban is szemügyre vette.

Ebből a sietve írt feljegyzésből kiderült, hogy a tornyot a mélyből érte támadás. Gonosz lényekről szólt, melyek át fognak törni és akkor elpusztítanak a felszínen mindent. A napló még arról is beszámolt, hogy a kapitány lát egy esélyt, melyet a mágus ajánlott, ezzel talán sikerül megállítani őket. Nincs más választás, teljesíteniük kell a kötelességüket, bármi áron.

A könyvet elrakták, majd lesiettek, s alászálltak a kazamatákba, hogy felderítsék, mi lehet a háttérben. Ezúttal jobbra indultak. Itt egy őrszobát követően a fogdába jutottak, ahol találtak néhány csontvázat. A hajdani rabok egyike elrejtett egy nyakláncot, amit aztán Tuome nagy szerencsével megtalált. Mint később megtudták, ez egy bűbájjal rendelkező nyaklánc, mely sokkal vonzóbbá és meggyőzőbbé teszi viselőjét.

Végül nem maradt más, mint az egyenes út. Ez egy lépcsőhöz vezetett, mely pedig egy nagy terembe végén egy nagyobb kétszárnyú ajtóval. A teremben szétszórva csonthalmazok, s azok között hajdani fegyverzetük hevert. A falakat pedig mágikus rúnák borították, valószínűleg vérrel felfestve. Blake és Tuome jobbnak látták visszafordulni, mivel súlyos következményekkel járhatott volna, ha megbolygatják a csontokat.

Eztán némi pihenő után elindultak, hogy végre tényleg szerezzenek a Kék Philonámiát. Először Tuome ötletétől vezérelve elmentek a Nevető sziklához, hátha a Unathe tud valamit a virágról. Az erdőelf nő azonban bosszúsan elhajtotta őket. Ezt követően a banditák táborának környékére mentek vissza, mivel az volt a legközelebbi általuk ismert erdős dombos hely. Itt jó ideig bóklásztak, míg sikerült ráakadniuk három szál virágra. Ezeket óvatosan kiásták, majd elindultak vissza az útra, azonban figyelmesek lettek arra, hogy a mabari igencsak nyugtalan, morog és vicsorog is egy bokorcsoport felé.

A bozótosból egy fekete medve tűnt elő, amely feldühödve vettette rájuk magát. Blake elé állt, hogy védelmezze a többieket. Tuome hátulról támogatta íjjal, s Bhela is rárontott a méretes fenevadra. Viszontagságos, ám gyors küzdelemben végül hőseink végeztek a medvével. Ezután Tuome javaslatára megkeresték a medve bocsát, mivel általában az ilyen állatok kicsinyük védelmében támadnak emberekre. A kis bocs meg is lett, egy fára mászott föl, ahonnan az anyját hívogatta szomorú hangon. Blake felmászott érte, s megpróbálta lehozni, azonban mindketten leestek. Blake-nek nem történt maradandó baja, azonban a kis bocs lábát törte. Gyorsan hordágyat készítettek, majd szemesre vitték.

A faluban Garnel atya volt a legjobb orvos, ezért ő látta el a kis medvebocsot. Miután a pap rendbe hozta a lábát, az istálló egy elkülönített részében helyezték el az árván maradt kölyköt. Eztán hőseink elmentek ser Oswinhoz, hogy begyűjtsék a virágokért járó jutalmat.

A játékot a jutalom átvétele után be is fejeztük. Véget ért a balatoni mini-kampány. Hőseink ezután Ferelden más területein próbálhatnak majd szerencsét.

Szemes Árnyai II.

Mielőtt azonban hőseink tényleg elhagyták volna Szemest, hogy leszámoljanak a banditákkal, úgy döntöttek, felbérelnek néhány keménykötésű fazont, akik majd segítik őket az esetleges túlerővel szemben. A fogadóban sikerült is három átutazóval összefutni, akik igencsak jónak tűntek a feladatra. Igaz, az áruk borsos volt, fejenként ötven ezüstöt kértek. Tuome igyekezett lealkudni az árukból, de nem sikerült. Határozottan állították, hogy igazán hasznos segítséget nyújtanak majd, főleg a banditákkal szemben. Be is mutatkoztak: Baldar, Boldar és Beldodar volt becses nevük, s mint nevük hasonlatosságából ítélni lehet, testvérek voltak. Blake végül rábólintott, hogy legyen, így aztán már Tuome sem zsugoriskodott tovább.

Hőseink tehát – immár megnövekedett létszámmal – elindultak az úton északra, hogy szembenézzenek a banditákkal. Úgy vélték, a legjobb, ha nem térnek le az útról, így előbb utóbb beleakadnak az útonállókba. Nem is tévedtek. Egy pár órás nem túl megerőltető sétát követően egyszer csak elébük lépett egy fickó, s a pénzüket követelte. Ekkor feltűnt nekik, hogy körülöttük a bokrokban is sokan lehetnek. Blake Bhelát az eléjük lépőre uszította, majd mikor a bokrokból nyílzápor zúdult rájuk, a pajzs fedezékéből kibújva máris az egyik íjászt rohamozta meg. Tuome sem ijedt meg, íjával viszonozta a tüzet, ahogy Boldar és Beldodar is íj után nyúlt. Baldar volt az egyetlen a testvérek közül, aki karddal ugrott az egyik bokorban rejtőző útonállónak. Heves küzdelem vette kezdetét.

Blake két banditával egyszerre vívott, halálos csapásokat osztott, ám egy-egy karcolást ő sem kerülhetett el. Bhela eközben végzett az első áldozatával, de igencsak sok sebet szerzett, s rárohant egy Blake-et hátba lőni készülő banditára, így az nem járhatott sikerrel, azonban elővette kardját s a mabarit egy jól irányzott mozdulattal leszúrta. Blake kutyája vesztét látva levágta az egyik ellenfelét, majd fellökte a másikat, s már ott is volt az eszméletlen ebnél. Gyorsan ellátta, hogy nehogy elvérezzen, majd pedig rávetette magát az időközben már Baldarra lövő íjászra.

Tuome is osztotta a halált. Legalább két banditával az ő nyílvesszői végeztek, de még többet megsebeztek. Mellette a három testvér is jól harcolt, habár nem voltak olyan jó harcosok, mint mondták. Baldar végül több sebből vérezve esett össze holtan. Rajta már nem segíthettek. Fivérei erre dühödten felkiáltottak, s lerohanták a gyilkosait, ám a csata kimenetele nem rajtuk múlt, hanem sokkal inkább hőseinken. Végül győztek.

Egyetlen banditát hagytak életben, akit lekötöztek, majd miután a hullákat bevitték a bozótosba, kikérdezték. Megtudták, hogy Aldric, a vezérük, a táborban van. A bandita nem nagyon akaródzott megmondani, merre van a táboruk, ám miután azt ígérték neki, hogy elengedik, mégis elárulta. De nem engedték el. Tuome és Blake úgy döntöttek, magukkal viszik, hátha hazudik. Baldar testét elrejtették, hogy míg vissza nem térnek, biztonságban legyen.

Ezután behatoltak az erdőbe, majd egy kiadós gyalogutat követően eljutottak a banditák táborába. Egy magaslatról figyelték meg a terepet. Mindössze két őrt láttak. Blake meg akarta lepni őket, ezért délre kerülőt tett, azonban az egyik őr észrevette. Tuome és Boldar lelőtték a másik, hozzájuk közelebb eső őrt, majd pedig Blake rárontott az őt észrevevő őrre. Aztán kirohant a sátorból Aldric, és Blakre támadt. Blake keményen állta a csapásokat. Nem sokkal később Bhela is harcba vetette magát. Míg ők harcoltak, a testvérek nyílzáport zúdítottak a vezérre. Eközben Tuome belopózott a táborba, s egyenesen ahhoz a sátorhoz ment, melyből Aldric kilpett. Bent apró holmikat talált és tett zsebre, mint például egy pipát, majd pedig észrevett egy ládát is. Ezt azonban bárhogy próbálta, nem tudta kinyitni. Egy levelet is talált – valószínűleg épp ezt írta a sátorban a banditavezér –, melyben váltságdíjat követelt egy gyerekért cserébe.

Kint ezalatt Blake sikerrel megölte az őrt, majd pedig a Aldricot is. Eztán átkutatta mindkét férfit. A banditák vezérénél egy kulcsot talált, később ennek segítségével kinyitották a Tuome által megtalált ládát, s egész szép summára tettek szert. A levélben említett fiút is megtalálták az egyik sátorban. Mint kiderült, ő Sam, aki épp Lotheringbe tartott a nagyapjához, mivel szülei halála után ő maradt az egyetlen rokona. Kísérőit a banditák megölték, őt pedig elfogták, azt gondolván, hogy gazdag lehet nagyapja – amiben annyira nagyon nem is tévedtek.

Az elfogott banditát eztán sem engedték el, hanem úgy döntöttek a faluba viszik, s átadják az uraság embereinek, hadd döntsenek azok a sorsáról. Szemesen aztán mégis elengedték, miután kikérdezték. Igaz, a ruháját elvették tőle, mivel a bandita beszámolója szerint ők is meztelenre vetkőztettek egy bárdot, és úgy zavarták el. Állítása szerint, azonban egyetlen énekest sem öltek meg.

Miután a banditát elhajtották, Samet elrendezték – a fogadósnak adtak 20 ezüstöt, hogy gondoskodjék róla, s küldessen a nagyapjáért –, a bátyjukat gyászoló fivéreknek is kiadták az útjukat, mivel úgy vélték, nem teljesítettek az áruknak megfelelően. Mindenesetre azért kifizették őket.

Hőseink eztán kipihenték a fáradalmaikat, majd pedig úgy döntöttek, ellátogatnak a Nevető sziklához, ahová a bárdok is tartottak. Talán kideríthetik, hogy mi folyik ott. Egy kiadós gyalogutat követően el is jutottak oda. A szél hatására valóban különös „hangot” adott ki a szikla, bár ezt semmiképpen nem érezték nevetésnek. Mivel nem találtak semmit, úgy döntöttek alaposan körbejárják a terepet. Egyszer csak egy hang szólt rájuk, s szólította fel őket távozásra. Blake a csapat elé állt, hogy testével és egyben vértjével védje társait, majd pedig megpróbált szót érteni a hanggal, miközben kifürkészte, hogy az hol rejtőzik. Az azonban hajthatatlan volt, sőt egyenesen szidalmazta Blake-et és az emberi fajt. Eztán Tuome próbált szót érteni vele, neki már sikerült néhány dolgot kihúznia belőle: „Mind megölöm, aki a szörnyeteghez jön tiszteletét tenni és hajbókolni. Őt is megöltem, a követőit is megölöm. Elragadta tőlem a lányomat.” Ezután újra távozásra szólította fel őket, sőt egy nyílvesszőt is eléjük lőtt.  Tuome-ot is szidta, mert az emberekkel barátkozik. Hőseink nem akartak harcba szállni a megkeseredett erdőelf nővel, ezért hát szépen elhátráltak, majd pedig visszamentek Szemesre.

A faluban felkeresték Horwellt, akitől megtudták a teljes történetet, ugyanis az egész eset még az ő fiatalsága idején történt, mikor egy erdőelf klán táborozott a közeli erdőben. Akkor járt erre Elegos, a hatujjú is, aki egy csapásra beleszeretett Unathe lányába. Megszöktette, hogy együtt éljenek aztán. Egy kis házba költöztek a mai Nevető sziklához közel – régen ugyanis többen is laktak arrafelé –, majd pedig egy ideig ott éltek. Egyszer aztán, mikor Elegos zenélni ment, s míg a leány egyedül volt, néhány kitaszított szemesi gonosztevő elkapta, megbecstelenítette, majd pedig megölte őt. A visszatérő Elegos bosszúszomjasan követte a nyomaikat, de ekkor már Unathe minddel végzett, s a későbbi Nevető sziklánál – mely Horwell szerint nem is Elegosról, hanem az eszét vesztett Unathe kacagásáról kapta nevét – kivégezte a bárdot is… 

Szemes Árnyai I.

Az alant olvasható játékbeszámoló az első része annak a három részes sorozatnak, mely az első Dragon Age RPG meséimet foglalja össze. Ezek ízig-vérig balatoniak, hiszen nem csak ott meséltem őket, hanem ott is alkottam meg az egész játékteret. Az itt és a későbbi két részben olvasható történések öt hosszabb-rövidebb játékülés során mentek végbe.

Játékos karakterek:

Blake, a fereldeni harcos, akinek oldalán ott volt hű kutyája, Bhela

Tuome, a felszíni törp tolvajnő, aki igyekezett a harc helyett a feltörendő ládákkal foglalkozni

Hőseink Lothering felől érkeztek Szemesre, a Calenhad tó partján fekvő településre. Mint megtudták a fogadóstól, hajdan Szemes a ma Bagolyvárként nevezett torony neve volt, mely vigyázta a királyi út békéjét. Az őrhely nevét vette át a toronydombtól alig egy mérföldre létrejövő, ma is alig háromszáz lelket számláló kis település. Aztán az erődben valami történt, s elhagyatottá vált. A hajdani várkapitány kései leszármazottja azonban ma is e föld ura, s oltamazója.

A Fogadó a Sült Fogashoz tulaja azonban nem csak a múltról, hanem az aktuális hírekről is beszámolt. Elmondta, hogy a falutól északra banditák keserítik meg az utazók dolgát, sőt mostanság eldurvult a helyzet, mert a Nevető Sziklához tartó néhány bárd is eltűnt. A Nevető szikla zarándokhely számukra, ugyanis Elegos, a hatujjú itt veszítette életét, s úgy hírlik, mind a mai napig hallani a hangját e helyt. Chaswick, a fogadós, arról is beszámolt, hogy az öreg Horwell szerint valami erdőelf áll a háttérben, aki bosszúját teljesíti ki. Chaswick továbbá azt is elmondta, hogy Garnel atya mostanság elég idegesen viselkedik, s úgy hírlik, templomosokért küldetett.

Blake Horwellt látogatta volna meg, aki köztudottan mindig a múlón üldögélt és horgászgatott, de Tuome hajthatatlan volt, hogy a város urát, ser Oswint kell meglátogassák. Tuome hazugsággal ki is játszotta az ajtót nyitó szolgálót, ugyanis azt mondta neki, hogy ajándékot hozott az uraságnak, mégpedig virágmagokat (Chaswick azt is elárulta nekik, hogy az uraság él hal a kertjéért, ahol szinte minden idejét tölti). Könnyen bejutottak hát, azonban Oswint nem tudták rászedni. De az uraság kedélyesen felajánlotta, hogy amennyiben elhozzák neki a Kék Philonámiát, mely a dombos, nedves, árnyékos körülményeket kedveli, s melyet egy utazó a környező erdőségben is látott, akkor virágonként, természetesen hagymástól, ötven ezüstöt fizet. Kérdésükre, hogy ezt az utazót hol találhatnák meg, azt nyilatkozta, hogy ő Garnel atyától szerzett tudomást róla, az ő vendége volt ugyanis.

Ezután hát a Káptalanba siettek, ahol csak egy szolgálót találtak. Ő kísérte át őket a paplakba, mely egy szépen berendezett, vendégházzal rendelkező épület volt a templomdomb aljában. Garnel örömmel fogadta őket, azonban kedvességén át is érződött, hogy igen feszült, s nem igazán van ideje társalogni. Amikor a virágról kérdezték igazán keserűvé vált a hangja. Mint mondotta ugyanis: „Oswint más sem érdekel, mint az a nyavalyás virág. Csakhogy az utazó beszámolójában nem a virág az érdekes, hanem az, hogy látta Wayant, a boszorkányt.” Mint kiderült ugyanis, az erősen korosodó Garnel atya, ifjan már megküzdött Wayannal, s akkor sikerült megölnie, legalábbis azt hitte. A boszorkány nagy veszélyt jelent a környékre, ezért hát azonnal a templomosokért küldetett, hogy segítsenek elpusztítani az ördögi asszonyt. Azonban a templomosok csak hetek múlva várhatók. Ezért hát kifejezetten megkérte az utazókat, hogy hagyják a virág keresését, s inkább kerüljék el az erdőséget.

Blake-et és Tuone-t azonban nem rémítette meg az atya intése. Útnak indultak hát, méghozzá késő délután. Egyszer csak jajveszékelést hallottak. A bokrok között egy öregasszonyra leltek, akinek a lába sebektől vérzett, s a jajgatásából ítélve igencsak fájhatott is. Mint kiderült, szegény szemesi asszony csak gombászni jött az erdőbe, aztán eltévedt, s mint állította farkasok támadtak rá. Azonban hogy hová lettek, azt nem tudták hőseink. Bhela azonban igencsak vicsorgott, s nyugtalannak tűnt. Az öregasszony felajánlotta, hogy, mivel úgyis beesteledett, aludjanak itt, majd ő főz egy kis gombalevest a megmentőinek. Mikor kész lett a leves, az öregasszony kedvesen hőseinknek nyújtotta, azonban ők nem akartak enni. Rövid szóváltás után az öregasszony futva igyekezett távozni, azonban Bhela elé ugrott. Az öregasszony, avagy Wayan, hiszen nem más volt ő, mint a boszorkány, mormogott valamit, majd óriáspókok ereszkedtek alá a környező fákról. A pókok körbevették hőseinket s igencsak megszorongatták őket, ráadásul Wayan elszívta a harcos életenergiáinak egy részét. Azonban sem a pókok, sem ez nem segített rajta, a Tuome nyílvesszőitől és Blake kardcsapásaitól földre került és meghalt. Ekkor a pókok egy része is furásnak eredt. Ám páran maradtak s ezeket még leöldösték hőseink.

Miután szusszantak egy kicsit, hihetetlen szerencsével sikerült követniük a pókok nyomait az éjszakai erdőn át. Vagy öt mérföldet megtettek, mire elértek egy nagy barlangnyíláshoz. A barlang egy rövid folyosóban folytatódott, mely két további kisebb helyiségbe vezetett, az egyikben megtalálták a boszorkány otthonát, a másikban pedig – miután átvészeltek egy kisebb barlangomlást – egy zöld tóra lettek figyelmesek. A tolvaj bemászott a vízbe kíváncsiságában, s egy zöld gyöngyöt tapintott meg kezével. A gyöngy világította meg zölden a tavat, miután kivette az egész elsötétedett. El is rakta a zsákjába, mert úgy vélte, később még hasznát veheti. Eközben Blake-re és kutyájára rátámadt egy újabb adag pók, valószínűleg azok, melyek elmenekültek az erdei csatából. Itt azonban már otthonukat védték, az első nagy barlangterem mennyezetén ugyanis hatalmas pókfészek volt. Blake kifele menet fel is gyújtotta fáklyájával, hogy ne okozzanak több gondot. Miután a háló és a pókok elégtek, visszamentek, s benn töltötték az éjszaka hátralévő részét.

Másnap visszatértek a faluba, s közölték Garnel atyával, hogy végeztek a boszorkánnyal. A pap először hitetlenkedett, majd amikor átnyújtották neki, a boszorkány botját, melyet ezer közül felismert volna különös véseteiről, hálákat adván megjutalmazta őket. A jutalom pedig nem volt kevés, aranypénzeket adott hőseinknek, akik így egy csapásra gazdaggá váltak. Tuome még megkérdezte, hogy tud-e valamit egy zöld tóról, de Garnel atyának láthatólag fogalma sem volt ilyesmiről, azonban megígérte, hogy délutánig utánanéz a Káptalan könyvtárában, térjenek vissza akkor.

Hőseink ezután inni-enni mentek, Blake pedig a kovácshoz sietett egy jobb páncélt venni. Miután végeztek szemesi teendőikkel, melyek igen soká elnyúltak, hiszen bár szerencsére volt egy megfelelő páncél, de azt még rá is kellett igazítani a harcosra, visszamentek a Káptalanba, hogy beszéljenek Garnel atyával. Az atya mint mondotta, semmit sem talált a környék történelmében zöld tóról. Egyes iratokban azonban szó esik egy varázstárgyról, mely zöld fényéről ismerszik meg, ez nem más, mint az Enyészet Szeme. Ám mivel szó sincs ilyen gyöngyről, ezért valószínűleg ez téves út, s a zöld tó semmiféle különlegességgel nem bír.

Ezután hőseink nekivágtak a királyi útnak, hogy szembenézzenek a falutól északra ténykedő banditákkal, hiszen időközben a fogadós újra elpanaszolta, milyen sok kárt okoznak, s azt is, hogy a bort azért kénytelen drágábban adni, mert kerülő úton kell hozassa…

Mazes and Minotaurs: Játékbeszámoló III.

Játékosok:

Aliosz, a hoplita (Hélioszt váltotta föl, mivel elveszett a karakterlap)

Pontosz, a lírikus

Sztephanosz Argilesztész, Argos királya (jómagam)

(Boreosz, a barbár nem tartott velünk, de ő rendezte a hajónál a tábort, mikor kikötöttünk.)

A békák városába mentünk tehát. Itt találkoztunk királyukkal, Batrakosszal. Megbeszéltük vele, hogy megszerezzük a szigonyt, s akkor segítenek kiszabadítani a társainkat. El is indultunk tehát egy falanxnyi béka kíséretében, ahova az egerekkel is tartottunk. Útközben, egy pihenő alkalmával a zsákomban megtaláltam Phomiászt, akit utasítottam, hogy maradjon csöndben, s ne igen mozgolódjon, mert a békák még észreveszik.

Egy ősi romvárosba jutottunk nem sokkal később, melyet hajdan még emberek építhettek. Elvileg itt rejtették (és egyben vesztették) el az egerek a szigonyt. Találtunk egy templomot, mely a sziklában folytatódott. Benn pedig gonosz halemberekkel kellett megküzdenünk. Jó tucatnyian voltak, de rendet vágtunk közöttük. Ádáz egy küzdelem volt, bekerítettek minket, Pontoszt pedig igencsak megsebezték. Végül azonban győztünk.

Egy mellékfolyosóban aztán rátaláltunk patkányarcú Phomiászra, aki a csata hevében megszerezte valahonnan a szigonyt. Aprócska kis dolog volt. Gyorsan el is kaptam a kisegeret, pedig igyekezett eliszkolni, aztán elvettem tőle a szigonyt. Végül parancsoltam neki, hogy jöjjön királyával a hajónkhoz, s hozzák az embereim is. Kimenvén a békáknak is ezt parancsoltam, nem mertek ellenszegülni.

A hajóhoz visszaérve rendbe raktuk a táborunkat, majd pedig egy kis oltárt hordtunk össze. Azt hittem, kibékíthetem a két népet, ha létrehozok egy közös kultikus helyet, ahol tiszteletüket tehetik a kis szigony előtt. Tévedtem. Kiderült, a fegyver csak a békáknak fontos. Az egerek megszereztek egy pajzsot, mely erőt adott nekik. Hatalmas, epikus csata alakult ki, ezer egér és háromszáz béka között. Aliosz kiemelte az egérkirályt a seregéből, én pedig a békáknak dobtam a szigonyt. Előbb lábammal, majd pedig kardommal magam is beszálltam a küzdelembe. Az egerek megfutottak. Ezután az egérkirályért cserében kiváltottuk a többieket. A békák is visszaadták Boreoszt. Így aztán egyensúly alakult ki ismét, s mi újra tengerre szállhattunk.

Nem lévén sok ennivalónk, újra szigetet kellett keresnünk. Találtunk is egyet. Körbehajóztuk, láttunk egy barlangot, melyet hatalmas farács zárt el, s egy régi hajót, mely a zátonyokon akadt. Ezután egy homokos szakaszon partra szálltunk. Kis embercsoport várt minket a parton, amikor azonban leugrottunk a hajóról elfutottak. Követtük őket a sziget belsejébe. A parton meg meghagytuk Boreosznak, hogy építsen védhető tábort a többiekkel. Nyolcan mentünk hát fel a városba.

Okoiméne egészen nagy város volt. A városőrök azonnal megállítottak minket, s rögtön megkérdezték tőlünk, nem vagyunk-e démonok. Hosszadalmas beszélgetés kezdődött, melyből kiderült, szerintük a világ maga a sziget, melyet ugyancsak Okoiménének hívtak. Azon túl csak démonok, titánok s egyéb szörnyűségek laknak. Mindezt pedig Zeusz mondta nekik, aki a hegyen lakik.

A királlyal is elméleti vitát folytattunk ezután, de végül sikerült abban megállapodni, hogy valóságosak vagyunk, s vállaltuk, részt veszünk a holnapután kezdődő játékokon is, hogy találkozhassunk magával a nagy Zeusszal. Közben pedig ételt-italt biztosítanak az embereinknek. Egy finom ebéd elköltése után visszatértünk a többiekhez a táborba, s itt edzettünk a játékokra, melyeken mind Aliosz, mind pedig jómagam részt vettünk. Mielőtt azonban sor kerülhetett volna a játékokra, még találkoztunk a disszidensekkel. Ők nem mások, mint azok, akik szerint nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy azt a Zeusz követei és a király mondják. Az elsőt elfogták az őrök, ő szomorúan végezte a játékokon. A második a tenger felől úszott a hajóra. Vele már rendesen tudtunk beszélni. Megtudtuk, hogy Zeuszt nem látták még, ugyanis a bajnokaival üzen, azokkal, akik évente megnyerik a játékokat. S ők a régi Orákulum próféciáit követik.

Másnap reggel elmentünk a játékokra, Aliosz, Pontosz és én, no meg öt hoplita. Mivel csak ketten versenyeztünk, ezért a többieket leültették a nézőtéren, Pontoszt egyenesen a királyi pavilonba. Gátfutással kezdődött. Négy gát volt, szögesdrótból. Két alkalommal igencsak nagyot estem benne. De mások sem voltak ügyesebbek, legalábbis sokkal ügyesebbek. A legemlékezetesebb dolgot én hajtottam végre, az egymás hátráltatására kapott szöges korbáccsal az egyik vetélytársamat teljesen felbuktattam, így azonnal kiesett. De Aliosz, a hoplita is igencsak jeleskedett mások csapkodásában. Alig négyen értünk végül a nyolcból célba. Aliosz lett a második, én a harmadik. Diszkoszvetésben Aliosz ugyancsak második lett. Itt a távolba kellett dobni, s a börtönből kivezényelt disszidánsok eltalálása volt a ráadás. Harmadikként gerelyhajítás volt, itt az előző nap elfogott disszidánst kellett eltalálni. Holtverseny volt, ezért hárman körbehajítottunk. Győztem. Végül a pankrációra került sor, ebben Aliosz teljes győzelmet aratott. Így hát két bajnoka is lett kicsiny kompániánknak. A hatalmas ünneplés után felmehettünk a templomba, s mivel mi nem csak bajnokok, de egyben isteni küldöttek is voltunk (ezt mondtuk legalábbis), fölmehettünk mind a nyolcan.

A templom sötét volt belülről. Majd, ahogy bennebb mentünk, fények lobbantak föl, kékes fények. S megpillantottunk egy fekete köpenyes, sisakos férfit. Ő üdvözölte a bajnokokat, majd mikor minket meglátott, akkor kissé megzavarodott, legalábbis úgy tűnt. Pontosz rávilágított arra a képtelenségre, miszerint ő lenne Zeusz. A különös köpenyes elismerte ezt, majd pedig felkiáltott, mire másféltucatnyi csontváz (a korábbi bajnokok) rontott elő az oldalsó folyosókról. Felkészültünk hát a harcra…

Dekomoran

Ez a játékbeszámoló Urban Véletlen Találkozások II.-n lemesélt moduljának egy héttel korábbi tesztmeséléséről íródott. A beszámolóból talán sok rész kimaradt, s talán túlzottan is a karakterem szemszögéből írtam le az eseményeket, de azért remélhetőleg élvezhetőre sikeredett.

Ha hiszitek történetem, ha nem, én elmondom azért. Szavam igazáról meg nem győződhet az, ki nem látta, amit én, bár már magam is kételkedem, hogy minden pont úgy történt-e, miképpen emlékszem reá.

Az egész azután kezdődött, hogy a hajó, melynek kapitánya voltam, kigyulladt. Nem maradt szinte semmim. Ezért is vetődtem régi ismerősöm, Peter de Konig lovag mellé. Hajdan az én hajóm vitte a nagy hadjáratra őt s bandériumát. Örömmel fogadott társaságában engem, s az egyik hű matrózomat John Salsmannt. Hans Hansen az ifjú kovácslegény is velünk tartott, hisz Peter lovag jó kovácsmester is volt egyben, senki sem értett nála jobban a páncélokhoz.

Angstwaldban ért utol minket a Vörös Halál, a szörnyű pestis. Giallo herceg várába hívta az arra érdemeseket, s az érdemteleneket is, hogy ott vészeljék át a járványt. Szerencsénk volt, hisz Peter nemesember lévén bebocsáttatást nyert a falak közé, s vele együtt mi is. Itt csapódott hozzánk egy cigányleány, Rosie. Az első hét csodásan telt, lakomák és bálok kísérték egymást, s a vendégek jobbnál jobb mesékkel, történetekkel szórakoztattattak. Mindezek közül a leghátborzongatóbb a keleti végekről szólt. Egy gyilkos hordáról, mely a civilizációnk ellen tör.

No de bizonyára már azon gondolkodtok, hogy vajh mi történhetett, hogy ily fiatalon megőszültem. Ne nevessetek ki! Bizony még harminc telet sem éltem, s már oly hófehér minden hajszálam, mint az északi jégtáblák.

Történt tehát, talán a tizedik napon, nem is emlékszem már pontosan, hogy Van Gőg, egy főrendi ember bekötött fejjel elénk jött, s kezünkbe nyomva egy kulcscsomót a kazamatákba küldött. „Bor kell még a vendégeknek.” Ej, igen, a jó bor, tölts egy kicsit fiam, hadd nedvesítsem kicsit a torkom, hogy könnyebben csússzanak a szavak.

No tehát, lementünk a kazamatákba, hogy bort hozzunk. Előbb a kriptákat találtuk meg, ám társaim jobbnak látták a másik irányban folytatni, hát nem ellenkeztem. Végül ráleltünk a borra. S nem csak a borra, de egy titkos ajtóra is! Mindezt bor iránti szeretetemnek köszönhettük, hiszen nem hagyhattam felderítetlenül még egy üres hordót sem. Igaz, az ajtónak közel sem annyira örültem, mint amennyire örültem volna egy kis jófajta borkocsonyának.

Elindultunk felderíteni az alagutat, mely a rejtekajtóból nyílt. A kompaszom szerint a közeli malom felé vitt. Mivel nem szándékoztunk elhagyni a kastély védelmét, ezért visszafordultunk. A hordókat felfele görgetve útközben hangokat hallottunk. Gyereksikongást s egy öregember hangját. Egy titkosajtóra leltünk, mely mögött Leonardo Vadinci laboratóriuma volt. Az öreg épp azon ügyködött, hogy a fiút begyömöszölje egy óriási fémtojásba. Peter lovag megmentette a gyereket. Némi beszélgetés után, jómagam még festettem is egy kicsit, távoztunk.

A kazamata feljáratánál egy különös őrrel találkoztunk, aki szkeptikusan állt hozzánk, önmagához és a világhoz. Társaim, kik a hordót cipelték, nem igazán bírtak vele, ezért én vettem kezembe az irányítást: - És te ki vagy? – kérdeztem. – Hát… - jött a bizonytalan válasz. – No, hát akkor keresd meg magad! – mondottam végül neki, s kihasználva megrökönyödését, elléptem mellette. Hordót cipelő társaim azonban nem tudták, mitévők legyenek. Végül, mivel őket továbbra sem engedte volna át, egyszerűen a kezébe dobták az egyik hordót, hogy fogja meg. Így aztán a szkeptikus őr elterült.

Fenn nagy nyüzsgés fogadott. Az ágyúlövésekkel igyekezett a vár vezetése figyelmeztetni a délen elvonuló ellenséges ármádiát arra, hogy ne kezdjen ily erősséggel. Sajnos ez inkább felhívta ránk a figyelmet. Bizony, emlékszem arra a szörnyűséges vadállatra, melyet a fekete hadnép hozott a falak alá. Óriási vakondok volt, akkora, mint egy galleon! Tudtuk, ha nem sikerül megölni, befúrja magát. Ej, bár ennyi lett volna. De nem, az óriás vakondokot a cannonmeister sikeresen kilőtte a hatalmas ágyúval. Örömünnep vette hát kezdetét. Jaj, egy kis bort, igen, köszönöm!

Szóval ott tartottam, hogy örömünnep vette kezdetét, s minő lakoma. Olyat még nem láttatok, annyi szent. Peter lovag egy vén buzeráns társaságát élvezte, míg én művészekkel s az élő legendával Vander Boyle-lal töltöttem időm. Később egy csinos hölggyel is közelebbi ismertséget kötöttem, mely igencsak jól végződött, de egy úriember ilyesmiről nem beszél. Azonban, ha érdekel titeket, s akad jóféle mézbor a… Áh, értem, folytassam az est eseményeit inkább.  

Az erőd körül újra viharfellegek gyülekeztek. Mint megtudtuk turbános katonák építettek hajítógépet a falon kívül. Ez önmagában nem okozott volna hihetetlen aggodalmat, azonban az akasztott hullákat is begyűjtötték s félő volt bedobják őket a várba. Az ünneplő tömeg erről mit sem tudott, pedig a toronyból már ágyúztak. Azonban nem a turbánosokat, hanem a cannonmeister valami különös oknál fogva a holdat lövette.   Johnnal felfutottunk a toronyba. Az ifjú tengerész kötélen mászott a torony tetejére, mivel a csapóajtót lezárták. Kis késéssel magam is követtem. Fent harcba kezdtünk, mivel a meister teljesen megőrült. John szinte megszállottan le akarta lökni a toronyból, de ez sokadik próbálkozására sem sikerült. Igyekeztem felvenni magam is a harcot, de igencsak pórul jártam, s lefegyverzett az egyik ágyús. John valami löttyöt öntött a meister arcába, amit Vadincitől hozott el. Ezután már gyorsabban teltek az események, feljutott valahogy Peter is és Rosie. Így végül megnyertük a csatát (s mindezt szerencsére úgy, hogy csak apróbb zúzódások keletkeztek csak mindkét oldalon). Rosie segített Johnnak az ágyú irányzásában, s már lőttek is. De elkéstek, a hajítógépről hullák záporoztak a várra, de szerencsére csak kettő esett be. A mi találatunk viszont végzetes volt a hajítógép számára.

Eztán lementünk. A nagyteremben álarcosbál volt épp, észre sem vették, hogy hősiesen megmentettük őket. Mindenesetre egy kis bor nekem is jót tett. Eztán Rosie-val és Hansszal lementünk az udvarra a két bedobott hullát elégetni. Sajnos az egyiket a kútból kellett kiszedni, így azt leszögeltük.

No, még egy kis bort! Ily sok idő távlatából egyre inkább összefolynak annak a végzetes estének az eseményei. Emlékszem még, hogy a püspök és a pápai küldött összeszólalkozott a boszorkányok ügyében. Rosie mivel cigány volt joggal számított arra, hogy esetleg őt találják bűnösnek, ezért a kazamatába ment, hogy elrejtőzzék. Ott aztán, mint később megtudtam, segített az öreg Vadincinek saját magát megfiatalítani a tokás segítségével. Az öreg mielőtt bebújt a tojásba nekiadott néhány tervrajzot. Ó, ekkor még nem tudtuk miféle ördögi masinéria az. Sőt, én minderről semmit nem tudtam. A boszorkánykeresőket követtem (akik többek között Vadinci mestert is megverték).

John eközben egy nőre lelt, aki elmondása szerint az ellenséggel beszélt a falon kívül. Capulett, a kapu őrzője, szerelmes szavait hallgatta Montaghoulnak, aki nem más volt, mint egy csontváz. Egy abból a sokezres hadból, mely ekkorra körbevette a várat. John megverekedett a nővel. Mint mesélte Tankréd lovaggal is összefutott, de a heves lovag, a kirohanások mestere, rövid úton távozott mikor meglátta Montaghoult. John végül felülkerekedett, ezt abból is gondolhatjátok, hogy említettem, tőle tudom az esetet. Neki köszönhetően lett meg a második boszorkány. Az első boszorkánynak Van Gőg felesége bizonyult, ugyanis őt ítélte el egyaránt a pápai követ és a püspök. Ez az igazi boszorkány ismertetőjele ugyanis.

No, nemsokára a történet végére érek. Azt gondoljátok bizonyára, hogy az alagúton kijutottunk. De nem, a csontvázak ott jöttek először a vár ellen, hogy a bejáratot hogy lelték meg, ne kérdezzétek. Szóval ott jöttek, ezért a kifele tartó társaim felrobbantották az alagutat, az ágyútól elhozott lőporral. (Hogy mi történt a meisterrel és a segédeivel, az egy külön történetet érdemelne. Mindenesetre Johnnak és Hansnak a keze van a dologban.)

Míg társaim az alagútban próbáltak kijutni, én Vander Boyle-lal a családi kriptát igyekeztem felderíteni. Itt botlottunk bele egy régi szellembe, akinek azt hazudván, hogy utódja vagyok, könnyen pártfogoltságába kerültem (talán ennek is köszönhetem életem). A robbanást a kriptából kifele hallottuk meg. Odasiettem társaimhoz, de nem sokkal később Vadinci is csatlakozott, akinek szemlátomást sikertelen volt a tojásos kísérlete. Mikor megtudta, hogy csapdába estünk visszakérte a cigánylánynak adott papírosokat, majd vételezve egy könyvet, szögeket, ollót és két formalinba tett fület elindult felfelé a toronyba.

Eme kellékek valami szörnyű fekete mágiához kellettek, mellyel a tudós két repülő alkalmatosságot varázsolt. Azonban ezekben mindössze két-két embernek volt hely. Az egyikkel az öreg kívánt távozni, de John leszúrta. Eztán Hans beszállt mellé. A másikkal Peter lovag és Rosie távozott. Peter mondta, hogy visszajön értünk. Hogy ne teljen fölösen az idő, a hős Vander Boyle-lal az oldalamon elindultam a várnépet értesíteni a bajról, ugyanis eközben a csontvázak egymás hátára állva elkezdtek átmászni a falon.

A várnép azonban már tudomást szerezhetett a dologról, mivel őrülten rohantak a torony felé. Így aztán mi is visszafordultunk. Végül Vander Boyle rám parancsolt, hogy menjek tovább, s vissza se nézzek. Követtem a parancsát.

Mikor a tetőre értem elborzadtam a látványtól. Az égen Dugonics és Titusz tartott társaim felé, a szörnyű csontvázsárkány és lovasa. Több se kellett, gyorsan elkezdtem az ágyút tölteni, s a lövéssel sikerült is megzavarnom a szörnyet, s ezzel időt nyertem társimnak. A következő töltésre már nem volt időm, csak félig sikerült, de én a kanócot az ágyú csövébe vágtam egyből, s leugrottam a csapóajtón. Nagy robbanás rázta meg a tornyot. De nem, nem halt meg a szörny.

Titusz azonban igen. Rosie levágta. Ám hihetetlen dolog történt, mert a cigánylány lépett Titusz helyére. Ó, el nem tudjátok képzelni a borzalmat, ahogy élőholttá vált az a lány.  A többiek menekülni igyekeztek, de mindhiába. Peter lezuhant. Johnnak sikerült szigonyával és az arra kötött kötéllel a sárkány hasa alá lendülnie. Hans támadni próbált, de szintén leesett, azonban Johnnak még sikerült elkapnia. Ám a kötél elszakadásától félvén, inkább elvágta azt, hadd essen társa a mélybe. Végül önzősége visszaütött rá, a szigony egyszerűen kiszakadt a sárkányból.

Mindeközben én a vérben gázoló Vander Boyle-t magammal hoztam, s az egyedül életben maradó Tankrédot is. Mögöttünk a csontvázak özönlöttek fül a lépcsőn. Felérve lezártuk a csapóajtót. Ám ekkor már minden elveszett. Én az ágyú csövében elbújtam, s csak hidegvéremnek köszönhetem, hogy életben maradtam. Tankréd levetette magát, Vander Boyle pedig, hosszú küzdelmei után egyszerűen örök álomba szenderedett ültében, legalábbis így találtam rá, miután feleszméltem ájultságomból, s ki mertem jönni.

Mindez igaz. Higgyétek el nekem! Maholnap ti is megtapasztalhatjátok. Bort, még bort!

Ezúton is köszönöm a játékot!

Hősök Hajnala

Annak idején játszottam egyszer a Dungeons and Dragons 4. kiadásával, azonban akkor egyáltalán nem jött be a rendszer. Most (évekkel később) úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, így hát elmegyek a Hősök Hajnala RPG találkozóra, ahol a lelkes csapatok DnD4-et játszhatnak. Ki tudja, talán még meg is szeretem.

Ezen a linken sokkal többet megtudhattok a találkozóról.

Harc és Varázslat: Zengőhegy sárkánya

Elöljáróban mindenképpen szükségesnek tartom, hogy beszéljek magáról a rendszerről. Nagy reményeket fűztem hozzá, ám játék közben igen nehézkesnek bizonyult, főként a harcrendszer. Végül már némileg leegyszerűsítve játszottunk, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Az ÉEP rendszer önmagában nem lenne rossz ötlet, azonban egy-egy harc nagyon el tud húzódni vele. Továbbá a kalandmodult unalmas volt mesélni, s habár szerettem volna a korabeli állapotokat megidézni a felolvasással, később ettől el kellett térjek, hogy kicsit izgalmasabb leírásokat adjak.

Bevallom, nem valószínű, hogy egyhamar újra előveszem ezt a rendszert, mindenesetre jó volt kipróbálni.

Játékos karakterek:

Béla, a pap

Karak, a harcos

Vortar, a harcos, segítőjük (NJK)

Hőseink Ador kikötőjében, egy fogadóban iszogattak, mikor egy férfi lépett oda hozzájuk s fejenként 50 aranyat ajánlott fel nekik, ha megkeresik az eltűnt lányát, akinek már meg kellett volna érkeznie. Hőseink kaptak az alkalmon, mivel nem volt túl sok pénzük.

Az úton, melyen a leánynak kellett volna jönnie, egy megtámadott szekeret találtak, körülötte halottakkal. Egy kisebb farkas falkával kellett megküzdjenek itt, majd miután egy ordast levágtak, kettőt pedig elkergettek, átkutatták a holtakat. Semmit sem találtak náluk, azonban az egyik saját vérével egy nyilat festett a földre. A nyíl, egy ösvényre mutatott. Ezen az úton elindultak, s nem sokkal később egy sziklához értek, melyben egy ajtó volt. Ez egészen addig nem nyílt, míg véletlenül Béla el nem ejtette az „ajtó” szót tanakodás közben. Így jutottak le a hegy alá.

Először egy morlochal, egy fehér szőrű, vörös szemű humanoid szörnyeteggel küzdöttek meg, majd egy kutyafejű szörnyet csaltak ki terméből. Karak és Vortar igen bátran küzdöttek, míg Béla kivonta magát a küzdelmekből. Később még több szörnnyel végeztek, sőt a morlochok vezetőjét is megtalálták. A szörnyfajzatot isteni segedelemmel győzték le, ugyanis Béla istene macskaszerű lángnyelvekként realizálódott, s felgyújtotta a morloch vezért. (Gyakorlatilag a macskám hosszú türelmes megfigyelés után beszállt a játékba, s sikeres támadódobást dobott két tízoldalú kockával.)

Ezután találtak egy lefelé vezető lépcsőt, melyen lementek, majd egy régi gabonatárolót derítettek fel. Itt egy torz patkányember vicsorgott rájuk, de fáklyájukkal elriasztották. Ezután visszacsukva az ajtót tovább indultak. Több szoba felderítése után pedig két őrködő csontvázra találtak. Itt igen heves küzdelem vette kezdetét, s már-már majdnem vesztettek, de végül mégiscsak felülkerekedtek.

Ezután egy férfiba botlottak, aki felháborodva tudakolta tőlük, hogy mit keresnek itt. Mivel nem jutott eszükbe jó magyarázat, egyszerűen rárontottak. A férfi kántálni kezdett, s szörnyű átkot szórt Vortarra, aki azonnal csuklásba kezdett. Végül azonban csak levágták a gonosz varázslót. Ezután átkutatták a dolgozószobáját, ahol Béla magához vett egy tollat, melyről később kiderült varázstoll, s soha nem fogy ki a tinta belőle. A papot a dolgozószobában egy vipera is meglepte, de ezt is sikerült leteríteni.

Ezután egy óriási barlangba jutottak, ahol egy öreg ork tudakolta tőlük, mit keresnek ott:

- Zodar nem mondta, hogy vendégeket hívott.

- Miért, ha nem hívott volna, itt lennénk?

Béla replikája összezavarta az orkot, aki aztán öregesen visszament a kunyhójába. Hőseink eztán lementek a mólóhoz, majd bepattantak az egyik csónakba, s áteveztek a tó közepén lévő szigethez. Itt egy hortyogó sárkányt pillantottak meg, aki a torony aljában aludt. Vortar odalopódzott hozzá s lándzsájával leszúrta, azonban a hatalmas teremtménynek meg se kottyant az orvtámadás. Elordította magát, majd dühödten kérdezte: - Ki merte ezt tenni? - S mikor meglátta Vortart tüzet fújt rá. Hosszú küzdelem vette kezdetét, mely végén Béla mérte a végső ütést Turgar, a sárkány koponyájára botjával.

Így győzték hát le a sárkányt, majd pedig mentették meg a leányt, a szigeten álló toronyból. Eztán csónakjukkal egy barlangi folyón távoztak, s jutottak vissza a felszínre. Innen rögtön visszaindultak Adorba.