Kalandra fel!

Störbek kampány, első játékülés (2015. február 16.)

A kompánia:

Evienne, a holdtünde vadmágus, aki hajdanán utcagyerek volt. (1. szint)

Jörgund, a nemesi származású ember harcos, akinek fegyverén kívül nem maradt egyéb öröksége családjától. (1. szint)

Laucian, a tünde varázsló, aki évekig volt egy nagy varázslómester tanonca. (1. szint)

Travok, az egykori törp katona, Suome papja. (1. szint)

Erdőbérc fogadójában különös asztaltársaság gyűlt össze, két tünde, egy ember és egy törpe iszogatott együtt. Hamarost felkeltette érdeklődésüket a helyiek pletykálkodása. Különös dolgokról beszélgettek, amelyek a városka körül történnek. Travok az asztalukhoz invitált egy részeges favágót, aki nem csak az elmúlt hónapban feldúlt tanyákról mesélt, hanem eltűnt társáról is, akit favágás közben ragadtak el csuhás idegenek. Állította, hogy az egész mögött Störbek évszázadok óta halott hercegének barlangvára áll. Oda viszik szerinte az elrabolt embereket.

Úgy döntöttek, hogy végére járnak az esetnek, előbb azonban elmentek a soltész házába, hogy valamennyi pénzt kérjenek az Erdőbérc biztonságát veszélyeztető ügy felgöngyölítéséért. A soltész elárulta, hogy már volt pár napja itt egy kalandozó, aki elvállalta a dolgot, de róla azóta se tudni semmit, így nem fog fizetni előleget, de amennyiben megoldják a problémát, akkor fejenként 5 aranyat ad. Ez jelképes, de minden az övék lehet, amit a barlangvárban találnak.

Nem időztek hát többet a településen, inkább egy régi ösvényt követve átvágtak az erdőn egészen a hegyoldalba épített várig. A szirtről egy nem túl bő vízesés táplált egy vár melletti tavat, emellett vezetett az út a kaputoronyig. Ők nem erre mentek, mivel felfedeztek egy csapást, mely letért a régi útról s a vár másik részéhez vezetett, ahol meglehetősen rozoga volt a fal. Az omladékot láthatóan valakik bejáratként használták. Ám igen rizikós volt a feljutás, ezért Travok felmászott, s kampókkal és kötéllel járhatóvá tette az utat a falon, így a többiek már biztonságban utána mehettek.

A bástyáról, ahová felmászták, látták a belső udvart. A bástyától balra egy régi épület állt, talán istállók és katonaszállások lehettek hajdanán. Az épületből mintha hangokat hallottak volna, s Laucian egy fehér alakot is látott elsuhanni bent. Végül csapdától tartva inkább mégse mentek be az épületbe, ehelyett lementek a várudvarra. A fal túloldalán egy bélletes kaput láttak, mely a falba volt beépítve. Még két másik bejáratot is felfedeztek nyugatabbra: egy kis vasalt ajtót, két ablak között, továbbá a sokablakos palotarész méretes kapuját. Rövid tanakodás után a kis vasalt ajtót választották.

Megtalálták a régi tömlöcöket, s egy régi csontvázat is. Ezt megbolygatták, de úgy, hogy a csontváz ne férhessen hozzájuk, ha esetleg feléledne. Ahogy sejtették, feléledt s gonoszan rájuk vetette volna magát, ám mivel minden a terv szerint alakult, így könnyedén elpusztították, anélkül, hogy veszélybe sodródtak volna. Egy kelet-nyugati elágazásnál a keleti folyosót választották, s nem sokkal ezután emberi beszélgetésre lettek figyelmesek. Egy lépcső tetején állhatott a két beszélgető (valahol a bélletes kapu irányában). Megpróbáltak odaosonni és végezni velük, azonban sem a törp, sem a nemes nem épp mestere a lopakodásnak, így természetesen észrevették őket. Gyors és kegyetlen csata vette kezdetét, melyben levágták a két kultistát. Ezután sem pihentek, visszamentek a lépcsősor aljára, s egy másik hangot követve (egy kultista épp szadista vágyait ecsetelte a foglyoknak) sikerült rálelniük az eltűnt emberek egy részére. Gyerekek, nők és férfiak is voltak köztük – igencsak meggyötört állapotban. Kiszabadították őket, majd kikísérték a várudvarig, ahol megmutatták, hol tudják elhagyni a várat.

Ezután visszatértek, hogy elbánjanak a többi kultistával. A legtöbbjük a szentségtelen altemplomban volt, ahová egy denevéreket formázó szobrokkal díszített folyosó vezetett. Persze ők ezt nem tudták, így a másik irányba indultak. Kicsit óvatlanul rányitottak egy csapat kultistára, akik épp pihentek. Veszett harc vette kezdetét, repültek a varázslatok, csattogtak a fegyverek. Már majdnem győztek, amikor Evienne a két rátámadó kultista miatt egy mennydörgő varázslatot idézett meg. Az egyik a falra kenődött, a másik pedig berepült a szobába, ahonnan kijöttek. Azonban megsebesült Jörgund is, aki emiatt neheztelt a vadmágusra („Lesz itt még picsázás” –mondotta), de végül inkább az utolsó kultistán töltötte ki mérgét.

A mennydörgés megrázta az egész kazamatát. Alig eszméltek fel a harcból, mikor meghallották a kiáltásokat. Újabb ellenségek közeledtek. Gyorsan behúzták a szobába a hullákat, Laucian pedig olajat öntött a földre, hogy majd a Máguskéz varázslatot használva meggyújtja, mikor odaér az ellenség. Közben magukra kapták a megöltek csuháját, hátha átverhetik a kultistákat, azonban ez nem sokat segített, szinte azonnal lebuktak. Nem volt hát más választásuk, mint harcolni. Közben a varázsló meggyújtotta a tüzet is, így két kultista lángra kapott, a többieknek meg nem volt hova futni. Az öldöklés nem tartott sokáig, a reménytelen helyzetet látva az utolsó három kultista megadta magát.

Kivallatták a foglyokat. Kiderült, hogy a mesterük, akit Sential Zartinnak hívnak, azért jött ide velük, hogy megtalálja a gonosz störbeki herceg sírját. Mindannyian azt remélik, hogy a herceg majd jutalmul a kiszabadításáért (mert a sír neki pusztán börtön) megosztja velük a hatalmát. Sential Zartin emiatt egy ideje magára is hagyta a szektát, néhány kutlistával a katakombákban kutat. Miután mindezeket megtudták, nem látták már értelmét annak, hogy foglalkozzanak a kultistákkal, így elvágták a torkukat. Átkutatták a környező termeket, majd az altemplomba mentek. Ott még meglepte őket két rejtőzködő kultista, de azok már nem sokat árthattak nekik. A csata közben Evienne elrakott pár ezüstkelyhet, de nem volt telhetetlen, a többit meghagyta társainak. Megtalálták az innen lefelé vezető utat is, de végül inkább visszafordultak.

Fogták a holtakat, s eltemették őket egytől egyig, mert egyikük hallott már olyanról, hogy a gonosz helyeken megelevenednek a temetetlen holtak. Störbek vára márpedig eléggé gonosz hely volt. Nem akaródzott még visszamenniük a faluba, így pihentek egy kicsit, majd pedig megnézték a nyugati folyosót. Útközben ketten leestek egy veremcsapdába, de egészen szerencsésen megúszták, csak kisebb zúzódásokat szereztek. Találtak egy járatot, mely bennebb visz a hegybe, sötét barlangok mélyére. Ezt sem követték, ehelyett némi keresgélés után ráakadtak a borospincére.

Nem nyitottak még be, mert hangokat hallottak bentről. Goblinok mulatták az időt odabenn. Evienne a tettek mezejére lépett, mielőtt még bármelyik társa megállíthatta volna, s benyitott. A goblinok jól megijedtek, s már nyúltak volna a fegyverért, mikor a vadmágus elkezdte magyarázni nekik, hogy tőle ugyan nem kell megijedni, mert rokona a goblinoknak, nézzék csak a hegyes fülét. Azok ezt el is hitték, azt azonban már nem, hogy Laucian is félig goblin lenne a hegyes füle miatt. Mindenesetre addig magyarázott Evienne, míg Laucian a háttérben elmormogott egy Álom varázslatot, s a goblinok kidőltek. Gyorsan megkötözték őket, majd akivel eddig Evienne tárgyalt, felébresztették.

Kut-Muk névre hallgatott ez a goblin. Ő nagyon mérges volt, de Evienne kibékítette azzal, hogy nekiadta két ezüstserlegét. Kut-Muktól megtudták, hogy mindannyian ifjoncok, akik hivatalosan az elveszett törp tárnákat keresik vezérük, egy nagy varázsló parancsára. Ők azonban az erőd borospincéjére találtak rá, s az utóbbi időben ide jártak kutakodás helyett. A kultistákról is tudtak, de kifejezetten butának tartották őket, mivel a katakombákban járkáltak, ahol semmi jó sincs. Végül ott hagyták Kut-Mukot, hadd oldozza el társait, ők pedig arra távoztak, amerről jöttek. Várta őket már a fogadó, s egy jó vacsora.