A hét lator

Második Helvéczia játékunk váratlanul jött. Szerencsére ott volt a példakaland a Mesélői Almanachból, így aztán volt mit prezentálnom a játékosoknak. Mint látható, a kalandnak csak az egyik szálával foglalkoztak, így csomó minden homályban maradt. Ami annyira nem is nagy baj, hiszen az igazi kampánykezdés úgymond a harmadik játék volt, habár valójában az is „bemutató játék” volt. De arról majd akkor részletesebben, ha odaértünk. :) A most olvasható beszámolót természetesen csak annak ajánlom, aki biztos benne, hogy nem fog játékosként találkozni a modullal.

A hét lator remek kezdőkaland, nincs túlbonyolítva, ám ennek ellenére több szálon is elindulhatnak a karakterek, s a modulnak megvan az a szabadsága, hogy tényleg akármilyen befejezést kihozhatnak belőle a játékosok. Továbbá a végkifejletek könnyen vihetnek tovább, s akár egy egész kampány kerekedhet a modul köré. A Helvécziával éppen ismerkedőknek nagyon ajánlott ezzel kezdeni, már csak azért is, mert remek tanácsok vannak benne, ugyanakkor tapasztalt rókák sem fogják megbánni, ha ezzel indítanak vagy felhasználják valamikor a kaland során.  

Történik az Úr 1697. évének november havában...

Szereplők:

Diego el Cid, a hispán deák (2. szint), ki piros gúnyájával, kalpagjával, borostás arcával és lánczos buzogányával elég ördöngös kinézetnek örvendhet.

Jean-Pierre Bastian, a franczia katona (2. szint), ki kaczkiás bajszával, s jó termetével igencsak megtévesztheti a gyanútlant, hisz nem oly Istenes ember, mint amilyennek tűnhet.

Minekutána e két jeles férfiú Oberwalden falujában nem talált szállást – e helyt nem igen látják az idegent szívesen –, az est leszállta után is az úton baktatott. A meredély mellett haladván Jean kantárszáron vezette lovát, s úgy beszélgetett társával Diegoval. Egészen addig haladtak, mígnem egy kőkeresztnél hangos hortyogásra lettek figyelmesek. Egy férfi aludta álmát, mely igen nyugtalan lehetett: forgolódott, dobálta magát, s néha még meg is szólalt.

Odamentek, s megbökték az alvót. Ily késő őszi időben nem rendes dolog a hegyek közt éjszakázni, pláne tűz nélkül. A férfi először szörnyű sipákolásba kezdett, azt hitte latrok jöttek el érte, ám Jean néhány hűvös szóval lenyugtatta. A fickó visszanyerve lélekjelenlétét bemutatkozott: Zöld Bernárd volt, utazó, ki bebocsájtást kért az úton fennebb lévő házba, azonban az latrok tanyája lehet, mert elvették kis pénzét, őt magát pedig elkergették!

Jean megmondta Bernárdnak, hogy tartson velük, majd ők elintézik a szállást, s még azt a kevéske pénzt is visszaszerzik. Az útról nem tértek le (habár az erdőn keresztül is vezetett valami ösvény a kereszttől), hanem egyenesen a kőívhez tartottak, ahol Bernárd elmondása szerint még most is két lator lehet, azok, akik őt kirugdosták a tanyáról.

Egy pontnál Bernárdot otthagyták a lóval, majd Diego és Jean a fák közt két oldalról lopódzott a kőív felé, ahonnan beszélgetést, s még danolászást is hallottak („Ja, im Tanzhaus sahst du besser aus, du Bratze, Bratze, Bratze...” énekelt az egyik valami csúfondáros nótát, mire a másik nagyokat kacagott). Azonban Jean véletlenül egy faágra lépett, ami nagyot roppant a súlya alatt, s ez felkeltette az latrok figyelmét. Diego már ügyesebb volt, s szépen osonva a két férfi mögé került, úgy várt a megfelelő pillanatra.

Jean szépen előjött a cserjésből, ami felbátorította a két férfit, Zsebes és Vörös Müllert. A rövid bemutatkozás után nevetve – túlerejükben bízvást – kérték Jeant, hogy adja át az értékeit. Ő azonban nem volt erre hajlandó, így kivont rapírjával megindult feléjük. Azok előkapták ütlegeiket s már készültek lecsapni, mikor Diego előugrott a bokrokból, s hátulról szétcsapta lánczos buzogánnyal Vörös Müller fejét. Zsebes megriadt, suhintott egyet Jean felé, majd ordítozva rohanni kezdett, Diego újabb csapása elől kitérve, azonban Jean hátulról leszúrta (háromszoros kritikus!!!).

A dulakodásban szerencsére nem sérült meg az a snapszos üveg, amelyből a két lator iddogált, így ezt Diego magához vette. A testeket behúzták a fák közé, s némi avarral borították őket. Közben Jean letépett némi rongyot róluk, s ezekkel beborította lova patáját, hogy csöndesebben tudjanak a házhoz jutni. Mikor aztán meglátták a fényeket, Bernárdot megint hátrahagyták a lóval, s kettesben odalopóztak az épülethez.

Fortuna rájuk fordította csalfa tekintetét, mert egyrészt bár Jean ismét igen ügyetlenül osont, most nem vették észre, másrészt pedig a kőívnél ordibáló társukat sem hallották meg, így teljesen gyanútlanul múlatták az időt a latrok a házban. Hőseink még azt is ki tudták szűrni a beszélgetésfoszlányokból, amik kihallatszódtak, hogy éjfélre nagy vendéget várnak. Ezt semmiképp nem akarták megvárni, így hát gyorsan megnézték az épület oldalában álló istállót is. Itt egy ige nyugtalannak tűnő lovat találtak, így hát nem mertek bemenni, nehogy fellármázza a latrokat.

Jean fejében aztán összeállt egy ravasz terv. A kútból felhúzta a vödröt, a kötelet pedig leszedte róla, amelyet a ház falának farönkjeiben rögzítve eltorlaszolta az ajtó útját (mely kifele nyílt), eztán pedig Diego hátra ment, s tanúbizonyságot tett arról, mily jól ért az állatokhoz. S a nyugtalan lovat megnyugtatva kivezette az épületből, majd kikötötte egy fához. Az istállóból nyílt ajtó a házba, de nem nyitottak be, helyette Diego úgy bújt el, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor mögötte legyen. Jean pedig egy benn talált vasvillával az istálló ajtaját is eltorlaszolta.

A franczia eztán az egyik ablakhoz lopózott, s mikor jó rálátása nyílt a legcziczomásabb férfiúra – nyilván a vezérre -, akkor tüzelt pisztolyával. No, lett is nagy riadalom odabenn, habár komoly sérülés nem esett. „Raoul, Raoul! Mit tegyünk?” kiáltották a latrok, s össze-vissza futkároztak. Raoul hidegvérét megőrizve fedezékbe húzódott, majd kiosztotta a parancsokat. Az egyik lator gyorsan az ajtóhoz futott, egy másik ki az istállóba. Az előbbi kiáltozni kezdett, hogy valami elzárja az ajtó útját, nem nyílik, a másiknak nem volt erre lehetősége, mert egy árny az ajtó mögül egyszer csak szétloccsantotta a koponyáját. Diego eztán visszafutott az ajtó mögé, s tovább lapult. Közben Jean egy másik ablakhoz futott, s látta, hogy egy komisz férfiú muskétáért nyúl, így hát ráirányította a pisztolyt, majd durr, lelőtte. De ám úgy lőtte, hogy a golyó általmenvén testén egy másikat is szörnyen megsebzett.

No, vége is volt az ellenállásnak, a még élő latrok felfutottak a padlásra. Jean felszólította őket, hogy adják meg magukat, s dobják le fegyvereiket, különben rájuk gyújtják a házat. Látván, hogy komoly emberekkel van dolguk, a latrok ledobálták fegyvereiket. Diego bejött az istállóból, s óvatosan odament felszedni őket, amikor Raoul valami ördöngös varázslatot próbált a hispánunkra mondani. Az azonban hatástalan maradt. Eztán hőseink megkötözték a csalódott latrokat. Raoul próbált velük egyezkedni, mindenáron el akarta érni, hogy éjfélkor még a tanyán lehessen. Ez azonban nem hatott, főleg miután megtalálták Raoul titokzatos listáját, mely az Ördöggel való czimboraságról árulkodott.  E papírost s az értékeket magukhoz vették, majd a foglyokat bekötött szájjal hajtva visszaterelték a kőkereszthez.

Nem sokkal azután, hogy letelepedtek a kőívnél, meghallották az oberwaldeni harangokat. S a sötétségből kibontakozva négylovas hintó száguldott el. Úgy tűnt, a kocsis arcza parázslik, s hőseink az utast is látni vélték...

Másnap hajnalban igen hűvös volt. Korán fel is kerekedtek, s a hegyekből egyenesen Neubronns városába vették az irányt, hogy a latrokat átadják a hatóságoknak. Raoul listáját is átadták, bár Diego letépte róla a másik fél aláírását („Komámuram”), s eltette magának. Nagy volt az öröme hőseinknek, hisz nem csak egy pompázatos lóval, muskétával, s némi Ezüst Pfeniggel lettek gazdagabbak, de egy izgalmas kalanddal is.