Ostagar II.

Az előző játékbeszámolót követően igencsak elmaradtam a folytatás megírásával, ami nem csodálható, mivel megkezdődött az egyetem, s egyéb szerepjátékos projektek is lekötnek. Ilyenkor mutatkozik meg leginkább, hogy sok időt elvesz egy-egy játékbeszámoló megírása, amit produktívabban is eltölthetnék. Ezért is most a lehető legrövidebben igyekszem összefoglalni az eseményeket, hogy ezáltal mihamarabb sort keríthessek a következő rövid beszámolóra is, hiszen azóta már játszottunk.

Játékos karakterek:

Ankrim Xirax, elf kalandor (5. szint)

Kumorg, a Tal-Vassoth harcos (4. szint)

Scarlet Robe, a skarlátköpenyes boszorkány (6. szint)

Ostagarban hőseink megismerkedtek a helyi hatalmasságokkal és szolgáikkal, kiváltképp egy Ackley bann nevezetű fickóval, aki igen cudar módon bánt a szolgáival (azok ezt szóvá is tették a csapatnak). A bann azonban egyáltalán nem volt rossz ember, fél szemét akkor vesztette el, mikor Maric királyért harcolt a Dane folyónál vívott csatában az orléziai hadsereggel. Most a hajdani király fiát is támogatta a sötétséggel vívandó háborúban. Scarlet és Kumorg összebarátkozott a bannal, aki meghívta őket a király lakomájára. Ankrim eközben inkább a szolgákkal beszélgetett, Poddal, Ackley bann egyik emberével s annak barátjával, Honemasszal. Utóbbiról nem derült ki kinek a szolgája, sőt Scarleték is találkoztak vele a lakomán, bár csak utólag jöttek rá, hogy valójában miben is sántikál.

A lakoma vígan telt, Kumorgot a messze földről jött „óriást” nagyon megkedvelte az asztaltársaság, mindenféle kérdéseket tettek fel neki országa hadászatáról, s többször is ittak egészségére. Scarlet még magával a királlyal is szót váltott, s sikerült megnevettetnie egy tréfával. Eközben kint Ankrim megpróbált felszedni egy elf szolgálót, azonban nem jött össze, de aztán egy félelf horogra akadt (igaz, kicsit túlsúlyos volt, meg érzelgős, ráadásul Honemaszba volt szerelmes), őt meg is fektette.

A vacsora végére aztán kiderült, hogy iratok tűntek el, s ebben vélhetőleg Honemasznak igen nagy szerepe van. Scarleték is segédkeztek a keresésben, s nyomára akadtak a menekülő elfnek, aki a régi torony legfelső emeletére ment, hogy onnan jeleket adjon le. Hőseink sajnos a jeladásban már nem tudták megakadályozni, de amint felértek rávetették magukat. A szolgából kémmé átvedlett elf legyőzéséhez mindent bevetettek, még a házilag barkácsolt Molotov koktéljaikat is, melyekkel sikerült a rozoga tetőt berobbantaniuk. Végül azonban elfogták az akrobatikus képességekkel igencsak megáldott árulót. A toronyból leérve aztán átadták a király katonáinak.

Másnap reggel hőseink már úton is voltak, hogy a jó napi járóföldre lévő erődöt, Kékszirtet szemügyre vegyék (valamerre arra adott le jelzéseket Honemasz). Ackley melléjük adott két veteránt is, biztos, ami biztos. Estére oda is értek, de miután a főkapun a bejutás nem sikerült, a szekerüket hátrahagyva a két veteránnal, hőseink a sziklás hegyoldalon másztak fel a belsővárhoz. Sajnos azonban ez nem sikerül észrevétlenül, egy katona meglátta Ankrimot, miközben szerencsétlenkedett a falon. Kumorg azonban már ekkor fent volt, s rávetette magát az őrre. Nem sokkal később Ankrim is felért, s Skarlet is felrepült madáralakban. A telihold és a fáklyák fényében véres öldöklés vette kezdetét. Míg Kumorg és Scarlet a falon küzdött, Ankrim meggyújtotta a jelzőtüzet, ezzel meghiúsítva az orléziaiak tervét, miszerint a Kékszirti jelzőtűz nem lángol fel, ha a völgyben átvonulnak az éjfattyak. A vezér hamar menekülőre fogta, így őt loholva kellett utolérni. Végül nem csak őt, de még több másik orléziait is fogságba ejtette, majd reggel a megérkező lovasságnak átadták őket.

Hőseink ezután visszatértek Ostagarba, ahonnan továbbindultak a Vadonba. Már az első nap sikerült eltévedniük, s a táborozás közben még egy éjfattyakból álló kisebb csapat is rajtuk ütött. Itt esett el Todd, aki nem olyan rég állt a szolgálatukban.